(részlet egy esszéből)
Egyetemesség-igényének fenntartására az egyház a modernség korszakában csak feloldhatatlan ellentmondás árán vállalkozhatott: az időnek alávetett nyelvi és reprezentációs formák változhatatlanságának hitvédelmi affirmációjával. Hatalmi befolyásának csökkenése értelemszerűen a tekintély spirituális értelmezését erősítette fel. Eközben az átfogó jelentésű katolicitás eszményképe beláthatatlan távlatú együttélésre kényszerült a részlegesség és az irányzatosság jelentésmozzanatát hordozó katolicizmus tapasztalati és fogalmi realitásával.
Ezzel együtt, bár az üdvösségközvetítés kizárólagosságának tudata apránként átengedte helyét a minden jóakaratú ember üdvözülésének lehetőségét elismerő valóságérzékelésnek, kiváltságos üdvtörténeti szerepét az egyház továbbra is mint az igazság teljességének birtoklását határozta meg. Ez a sajátos doktrinális elkülönböződés, az exkluzivitás leválása a tanbeli integritásról, mind a mai napig kényes hermeneutikai szituációt állandósít.
Másfelől az egyháznak az igazság fogalmához fűződő viszonyát is nagymértékben megzavarja az a körülmény, hogy szemlátomást nem szüntethető meg az ellentét a monarchikus intézmény- és tudásszerkezet maradéktalan azonosságának őrzése, valamint a jelrendszerek konstitutív időbeliségének észlelése közt. A tekintély megszabta értelmezési norma maga is olyan történeti, ezért részleges érvényű nyelvi formulákra támaszkodik, amelyek nem vonhatják ki magukat az értelem ellenőrzése alól. Ezért csak a kutató elme illetékességének korlátozásával biztosíthatja saját normativitását.
(…)
Urs Altermatt szerint „[a] szekularizáció korszakos folyamat, amely több mint 200 éve elvilágiasítja a katolikus kultúrát”, s ez nyilvánvalóan mást is jelent, mint pusztán azt, hogy a keresztény korszak társadalmának számos funkcióját evilági intézmények veszik át. A katolikus kultúra evilágiasodása abban is megnyilvánul, hogy az egyház hívei immár nemcsak két világ, a látható és a láthatatlan polgáraiként mérlegelhetik földi és mennyei javak mibenlétét és egymáshoz való viszonyát, hanem úgy is, mint különböző világfelfogások egyidejű részesei, azaz mint a hit és a társadalmi praxis megosztott szubjektumai. A tekintélyes katolicizmus-kutató megállapítása ezenfölül az egyházi önértelmezésre is érvényesnek látszik: az elvilágiasodás az interpretáció eljárásait is érinti. A modernség kritikai szemléletmódja az egyház intézményi és jelstruktúrájának számos olyan jelenségét is a saeculumhoz, „e világhoz” tartozónak nyilvánítja, amely a „keresztény világkorszakban” a szakrális szférába tartozott. A szekularizáció tehát korántsem csak a hit alanyainak mindennapjait hatja át, hanem a hitről zajló eszmélődést a maga egészében építi be a legkülönfélébb társtudományok szövegközi rendjébe. Pontosabban: a teológia a legbelsejében világít rá e kezdettől fennálló összefüggésre mint megkerülhetetlen adottságra. Végső soron létrehívja azt a refexiót, amely a hitről való beszéd jelentésvilágának a nyelvhasználat körülményeitől függő összetevőire irányul – de éppígy a szakrális mozzanat áthelyeződésére is a kijelentések és reprezentatív formák rendjéből a kommunikáció (jellegéből fakadóan minden várhatóságot kijátszó) eseményeibe. Mondhatni a katolicizmus egyház-misztikáját épp a modernség jelfelfogása és kommunikációközpontú nyelvszemlélete figyelmezteti újra a Lukács-evangélium kijelentésére: „Az Isten országa nem úgy jön el, hogy az ember jelekből következtethetne rá. Azt sem mondhatják: Íme, itt, vagy íme, ott van! - Mert az Isten országa közöttetek van” (Lk 17,20b-21).
A saját szemiotikai stabilitását, jel és jelölt egyértelmű viszonyát kérdőre vonó teológia meggyökerezése és lassú térnyerése alapjaiban változtatta meg a katolikus identitás értelmezhetőségét. A hagyományteljesség eszményének rávetítése a monarchikus tekintélyelvűség hagyománykonstrukciójára, a történeti képződmény felruházása az időtlen igazság kizárólagos birtoklásának autoritásával – és egyidejűleg a keresztény tradíció megoszlásának tényszerűsége – olyan nyelvezetet rögzít, amelyben felcserélhetővé válik az alkalmi és az örök, a nézet és a tudás, a térségi politikai érdekérvényesítés és az egyetemes érvényű tanítás. Személyes vagy testületi döntések, vélemények, felekezetpolitikai kijelentések „az egyház” állásfoglalásaként szólalhatnak meg. S fordítva: a kinyilatkoztatott hit alapvető tartalmait bármikor elhalványíthatják stratégiai vagy akár taktikai kijelentések: olyan formulák, amelyek lényegileg idegenek a biblikus tradíciótól. Példa lehet erre a barát–ellenség-retorika megbékülése az ellenségszeretetről szóló tanítással, keresztényként indexált megnyilatkozások sokaságában, vagy a „keresztény” antiszemitizmus hivatalos elutasításának és kelet-közép-európai hatékonyságának egyidejűsége. A kétértékűségek és kétértelműségek egyházi-intézményi jóváhagyása a politikai érdekharcok különböző színterein: az apologetika nyelvi krízise és par excellence „hazugságbeszéde”.
