2009. decemberében XVI. Benedek aláírta azt az okmányt, amely szabad utat ad XII. Piusz pápa boldoggá avatásának. XII. Piusz (Eugenio Pacelli) viszonya a hitleri Németországhoz, a zsidósághoz és a holokauszthoz, valamint szereplése a II. világháború idején napjainkig heves viták tárgya. A pápa háború alatti tevékenységének dokumentumait csak évek múlva teszi hozzáférhetővé a Vatikán. Kiegyensúlyozott mérlegelésre törekedve, sokoldalúan és bátran foglalkozik egyebek közt ezzel a kérdéssel is egy figyelemre méltó – ám a hazai katolicizmus környezetében csekély figyelemre méltatott – könyv: A holokauszt és a keresztény világ.
A következő, egyelőre késlekedő 2009/3–4-es Mérleg pedig tanulmányt közöl majd Hubert Wolftól, melyben a Münsteri Egyetem egyháztörténész professzora és szerzőtársa, Klaus Unterburger a kutatás aktuális eredményeit összegzi (forrás: Theologische Revue 2009/4). Néhány bekezdés a rendkívül informatív szövegből:
A kutatók általában különbséget tesznek a modern rasszista antiszemitizmus és a korábbi keresztény antijudaizmus között. Utóbbi lényegében vallási jelenség volt és azon az állításon alapult, hogy a zsidók istengyilkosságot követtek el, megszegték a szövetséget, és így eljátszották kiválasztottságukat. Ezzel szemben a rasszista antiszemitizmus, amelynek széles körben csak 1870 után támadtak követői, elsősorban társadalomtörténeti okokkal magyarázható. E különbség kétségkívül élesre vonható, de a kettő közti átjárás a valóságban sokszor bizonyult akadálytalannak. A modern antiszemitizmus ugyanis annak ellenére átvette a régi vallási antijudaizmus számos elemét, hogy utóbbi nagyrészt más gyökerekből táplálkozott. A katolikus környezetre mindazonáltal nem ez volt a legjellemzőbb. Másfelől viszont a katolikus miliő nem mondható eleve védettnek az antiszemitizmussal szemben, ahogy azt az ún. ellenállás-tézis állítja. Azt is nehéz volna tényekkel bizonyítani, hogy a katolikusok alapjában véve közömbösek voltak a zsidók irányában. Hasonlóképpen leegyszerűsítő Olaf Blaschke kijelentése, mely szerint a katolikusok saját életkörnyezetük megszilárdítására törekedve ellenségképnek vagy „bűnbaknak” használták a zsidókat. A kutatásban ezért egyre inkább az Urs Altermatt által kidolgozott ambivalencia-tétel jut érvényre. Habár a katolikusok távol tartották magukat a faji antiszemitizmustól, korántsem utasítottak el mindenfaja antiszemitizmust, hanem a „jobbik”, ti. a keresztény antiszemitizmust támogatták. Ezért a katolikusoknak nem annyira a zsidókkal, mint inkább az antiszemitizmussal szembeni beállítódása volt kétértelmű.
(…)
[Pacelli] konzervatív-pápaközpontú és hierarchikus egyházképének megfelelően egyrészt nagyon is feladatának tekintette a carità universale, az egyetemes szeretet hirdetését, másrészt azonban, ha döntéshelyzet adódott, a cura animarumot (a rábízott lelkek gondozását – a katolikusokét) részesítette előnyben. Ez mutatkozott meg akkor is, amikor a zsidó üzletek elleni bojkott után, 1933. április 1-jén Cesare Orsenigo nuncius először értesítette antiszemita túlkapásokról a bíboros-államtitkárt. Pacelli így utasította a nunciust: fontolja meg újra az antiszemita atrocitások elleni föllépés lehetőségét. „Jöhetnek napok, amikor fontos lesz, hogy elmondhassuk: történt valami ez ügyben” – jegyezte fel, miután megbeszélte a kérdést a pápával. Orsenigo nuncius azonban már nem tartotta időszerűnek a beavatkozást: időközben, a közalkalmazotti státus helyreállításáról intézkedő április 7-i törvény nyomán az antiszemitizmus állami törvénnyé lett, márpedig a végsősoron törvényes felsőbbséggel való szembehelyezkedés csak új kultúrharcot eredményezne. Ezt a véleményt Pacelli legalábbis nem kérdőjelezte meg. Az elkövetkező hónapokban a bíboros-államtitkár nyilvánvalóan Orsenigóra bízta annak megfontolását, hogy a közbelépés mikor és hol lenne célravezető. A nuncius azonban – amint ezt Michael Faulhaber bíboros április 10-én Pacelli értésére adta – fontosabbnak tartotta, hogy ne szolgáltasson alkalmat a nemzetiszocialistáknak arra, hogy „a zsidóüldözést jezsuita-üldözésbe fordítsák át”. A szolidaritás nyilvános kifejezése tehát elmaradt, és Orsenigo arra sem volt hajlandó, hogy a katolikus magániskolákba befogadja az állami iskolákból kizárt zsidó diákokat.
(…)
Orsenigo nuncius az 1935-ös nürnbergi Birodalmi Pártgyűlésről és az ún. „nürnbergi törvényekről” is tudósított. Felismerte, hogy a törvények a zsidók teljes jogfosztásának vetnek alapot, s hogy a bolsevik veszedelemre hivatkozó indoklásuk csupán ürügy. „Nem tudom, vajon egyedül a zsidók műve-e az egész orosz bolsevizmus, de itt [Nürnbergben] megtalálták a módját, hogy elhitessék ezt az állítást és rá hivatkozva lépjenek fel a zsidókkal szemben. Ha a nemzetiszocialista kormány, amint valószínű, hosszú ideig fennmarad, a zsidók arra ítéltetnek, hogy eltűnjenek ebből a nemzetből.” A Vatikán persze nem reagált hivatalosan, ahogy a német püspöki kar sem. A birodalmi pogrom éjszakája (1938. november 9.) után Orsenigo arról értesíti Pacellit, hogy nem népharagról, hanem a kormány által foganatosított akcióról van szó. A Szentszék hallgatott – talán ismét attól félt, hogy máskülönben a zsidókkal együtt a katolikusok is célponttá válhatnak –, és a rezsimmel való teljes szakítás helyett karitatív segítségnyújtással próbálkozott, a lehetőségek mértékében.
(…)
A pápa [Pacelli elődje, XI. Piusz] – szemlátomást a Kúria megkerülésével – John La Farge amerikai jezsuitát is megbízta, hogy dolgozzon ki enciklikát a rasszizmus ellen (…) La Fargue két rendtársát, köztük a német Gustav Gundlachot is bevonta a körlevél kidolgozásába. Három, részben eltérő tervezet maradt fenn, ezek közül épp a Gundlach-féle változatban találkozhatunk végiggondolt társadalomelmélettel és az antiszemitizmus félreérthetetlen elítélésével. A munkába óvatlanul beavatták a jezsuiták Pacellihez közel álló rendfőnökét is, akinek sikerült hosszan elnyújtania az előkészítés folyamatát. Időközben meghalt a pápa, utóda Pacelli lett, a rasszizmust és az antiszemitizmust elítélő enciklika pedig eltűnt a fiókban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése