Válaszúton

címmel írja Franz Xaver Hiestand svájci jezsuita (Luzern):

„Jó száz éven át, körülbelül 1960-ig – színkatolikus vidékeken a hetvenes évek közepéig – a katolikus egyház úgy tekintett magára, mint „societas perfectára”, azaz mint jogilag és politikailag független közösségre, amelynek minden eszköze megvolt, hogy biztosítsa hívei mindennapi boldogulását és lelki üdvösségét. Az emberek katolikus kórházban születtek, apácáknál készültek föl az iskolára, katolikus módra házasodtak, katolikus péknél vásároltak, katolikus pártba vagy katolikus szakszervezetbe léptek be és katolikus temetésben részesültek. Az egyház, amely szertartásaival bevezette őket életük újabb és újabb szakaszaiba, betiltott bizonyos könyveket, például Luther és Marx műveit – Hitler Mein Kampfját soha. Az egyházi rendszer otthont adott és súrlódási felületeket kínált, sokakat megsebzett és sokakat ösztönzött. Katolikus írók műveiből jól ismerjük ezt az egyszerre szűk és érzéki miliőt: melegét és életrevalóságát, de tabuit és csapdáit is. A kreatív szellemeknek az egyház számos lehetőséget nyújtott a kísérletezésre és az ellenállásra.

1965-től az össztársadalmi modernizációs késztetés, a haladás általános eufóriája és a II. Vatikáni Zsinat kölcsönösen hatott egymásra. Az eredmény  a  „societas perfecta” eróziója lett. A szabadság mámorában az egyház megbékült a világgal, lelkesen vett részt sugallataival a civiltársadalom formálásában, de meg is fertőzte a féktelen tettvágy. Misék sokasága fajult véget nem érő pedagógiai magyarázattá. Aki nem bírta a tempót, azt időről-időre „zsinat előttinek” nyilvánították és kiprédikálták.

Amikor az egyház lefékezte a reformokat, teológusok és médiaemberek a liberális középútra soroltak: imázsukat Róma rovására alkották meg – köztük a katolikus témákra gerjedő egykori Weltwoche-szerkesztő vagy Hans „Én” Küng. Papok léptek ki felzúdulást keltve, megcsalatott remények és elbizonytalanodott hívők maradtak utánuk.

1985-től változott a helyzet. Sápadt férfiak egyre többet kacsingattak egyházi tisztségek felé. Némelyikük a nemek harcában szenvedett vereséget, más csupán a világ zajától menekült, sokan a díszes templomi öltözéket kedvelték meg vagy mindenütt ellenséget szimatoltak. A legfeltűnőbbeket  Európa-szerte Rómába passzolták tovább vagy kis hegyi falvakban dugták el; nemritkán azért, hogy ne zavarják a városok és agglomerációk reformkedvű egyházi establishmentjét. Utóbbi előszeretettel szónokolt „felszabadításról”, ám kizárólag hivatali időben dolgozott, felduzzasztotta az adminisztrációt és tudattalanjába száműzte a tényt, hogy mindig szegénységben élő nők és férfiak tudták csak hosszabb időre megújítani az egyházat. Közülük a nagy misztikusok még tiszteletben tartották a  hierarchiát, igaz, közben hevesen támadták. Ma viszont a völgyhajlatok félretolt közpapjai online-kapcsolatban vannak a római udvaroncokkal, randalíroznak az interneten és feljelentéseikkel püspököket hoznak lépéskényszerbe.

A jobbkatolikusok már ünnepelték a kiközösítés feloldását, amikor a hír még el sem jutott a nemzeti püspökkarokhoz.

Ráadásul az eltökélt társadalmi forradalmárok ma újra felfedezik magukban a spirituális vágyakozást és a pápa írásaiba mélyednek; persze, ha egyszer Karl Rahner vagy Marie-Dominique Chenu nagy teológiai építményei és Elisabeth Gössmann pontos tanulmányai a könyvkereskedések hátsó polcain porosodnak. Manapság esztéták találják izgalmasnak a piros férficipőt. És elmosódnak a határok egyház és jobbszél között. Jó ideje formálódik a szövetség a nagyegyház prófétai szenvedélyét keveslő, az össztársadalmi mainstreamből kifelé húzó katolikus fiatalok és a jobboldali peremvidék esztétikai vagy politikai puristái között. Reformkedvű egyházi körök még nem észlelték a kulturális és mentális átrétegződést, mivel pillantásuk túl sokáig és túl erősen rögzült a saját ügyeikre.

Ezekről a mai egyetemisták szinte semmit sem tudtak. S most egyszerre tiltakozásokról olvasnak meg autoriter egyházi központokról, amelyek egyértelmű igazságokat hirdetnek, hatásos képeket sugároznak és a száműzöttség egzotikumát reklámozzák. Akik vallási vákuumban nőttek fel, azokat – pláne ha gyerekkorukban évente új bácsit kellett apucinak hívniuk – elbizonytalanította az „identitások” zavarbaejtő kínálata, mellyel a társadalom hozakodik elő. Az individualizáció növeli szabadságukat, de a biztos fogódzót megvonja tőlük. Az intézménykritika hidegen hagyja őket. Történelmi összefüggésekben gondolkodni sokuknak megerőltető volna, kérdező- és vitatkozókedvük korlátozott. Melegségre és közösségre vágynak, erős érzésekre és egyszerű szabályokra. 

Nemsokára épp tőlük függ majd, hogy hová fejlődik a katolikus egyház. Az egyik lehetőség az, hogy fiatal nők és férfiak felfedezik a nyitott szemű elmélyülés és imádság misztikus útjait, de a világ formálásának évszázadok óta kipróbált módjait is, megismerve közben a Megfeszítettet és Feltámadottat; többen talán harcba szállnak – akár a felőrlődés árán is – egy világ felé forduló egyházért, amelynek továbbra is gondja van a reformokra; és közben megsegíti őket a 30–45 évesek nemzedéke, persze ha kimozdul megfigyelő pozíciójából. A másik lehetőség az, hogy egy vezérre sóvárgó, párbeszédképtelen csoport – mely felhevülten hirdeti kizárólagosság-igényét és vértanúkat termel ki magából – törésre viszi a dolgot a civil társadalommal, túszul ejti az egész egyházat, s végül egy új, apróra zsugorodott „societas perfecta” katakombáiba kényszeríti. Aztán majd várhatunk száz évet, hogy a szabadság megint lendületet vegyen.”