„Remélem, hogy a válság [ti. amely a szélsőséges tradicionalisták kiközösítésének a pápa által 2009. január 21-én jóváhagyott feloldása nyomán alakult ki] az alapos végiggondolás folyamatát indítja el, és az egyházban a lelkek megkülönböztetéséhez vezet. Nem csak arról van szó, hogy az egyház hogyan kezeli a holokauszttagadó Richard Williamsont. A válság annak alapvető tisztázását sürgeti, hogy az egyház komolyan veszi-e a II. Vatikáni Zsinatot és a zsinaton kijelölt új útirányt” – jelentette ki Jozef Niewiadomski innsbrucki dogmatikaprofesszor (KirchenZeitung der Dözese Linz, 2009.02.11.). Mielőtt a Piusz Testvérületet (a lefebvre-istákkat) vissza-, ill. behoznák az egyházba, érdemes pontosabban szemügyre venni, mi a baj velük. „Amíg a lefebvre-isták kívül vannak az egyház jogrendjén, az ő dolguk, hogy a II. Vatikáni Zsinatot a hit elárulásának és az egyházi hanyatlás okának tekintik és elutasítják. De amint helyet kapnak az egyházban, óhatatatlanul felvetődik a kérdés: mit ér a II. Vatikánum?” Az elterjedt ártalmatlanító nézet szerint a Piusz Testvérület csak a hagyományos jámborságot és a latin misét kéri számon. Ám a mozgalom „valójában a zsinat központi tanításait utasítja el: az egyháznak a modern világhoz szóló küldetésére, a más felekezetekkel és vallásokkal való kapcsolatra és a vallásszabadságra vonatkozó tant.” Különösen fájdalmas a Lefebvre-testvériség széles köreibn elterjedt antiszemitizmus, melyet a II. Vatikánum határozottan elítélt, és amely ellentmond annak, hogy a zsinat nagyra értékelte a zsidóságot mint Isten választott népét s mint a kereszténység gyökerét. Politikai szempontból a lefebrvre-isták elutasítják a pápák újabb szociális tanítását. Szerintük az emberi jogok, a demokrácia, minden ember méltósága, az egyház és az áállam szétválasztása nem vívmány, hanem torz fejlemény – hangsúlyozza Niewiadomski.
Lefebvre politikai felfogását az „Action française” és egyik vezérideológusa, Charles Maurras határozta meg. E vallásos-nacionalista, antiszemita és tekintélyelvű mozgalom szeme előtt katolikus állam lebegett. Vallási értelemben Lefebvre ahhoz a zsinati csoporthoz tartozott, amely a 19. századnak a világgal szemben ellenséges, a világtól elkülönülő, egyedül üdvözítő és ökumené-ellenes egyházában látta a problémák orvosszerét. „E háttér érthetővé teszi, hogy miért éppen a vallás- éás lelkiismereti szabadságról szóló nyilatkozat miatt vitte törésre a dolgot a zsinattal. Pontosan felismerte, hogy az egyház e téren hatalmas áttörést hajtott végre. Azaz nem a modernségnek tett stratégiai engedményről van szó, hanem a hit számára nélkülözhetetlen értékről, az emberi méltóságnak megfelelő és Jézus példáját követő hívő magatartásról.” A vallásszabadság nem azt jelenti, hogy feladjuk ssaját igazságunkat, hanem azt, hogy tiszteljük mások és más vallási közösségek hitét (és hitetlenségét), melyekben, miként a zsinat mondja, megtalálhatók „az üvösség és az igazság elemei”. A vallásszabadság azt is jelenti, hogy lemondunk a térítő kényszerről. „A Piusz Testvériség mindmáig harcol ez ellen az álláspont ellen.” (…) Lefebvre „az egyház legnagyobb istentelenségének” nevezte a vallások Assisi-ben megtartott békeimádságát. Követői a zsinatot napjainkig csupán „pasztorális zsinatnak” tekintik, amelynek tanítása nem kötelező a katolikus hívőkre nézve.
„Vajon a vatikáni hatóságoknak nem tűnt fel, hogy az antiszemitizmus része az 1900-ban alakult, militáns katolikus és monarchista »Action française« örökségének, következésképp nem áll olyan távol a Lefebvre-követők retorikájától, mint azt sokan előszeretettel hangoztatják?” – veti fel a kérdést a Choisir című svájci francia katolikus folyóirat főszerkesztője, Pierre Emonet genfi jezsuita szerzetes. „Ecône-ban, a Piusz-társaság svájci székhelyén megtagadták a nagypénteki liturgia régi antiszemita imáinak megváltoztatását. Ragaszkodtak hozzá, hogy a zsidókat „alávaló és és istengyilkos” népnek nevezzék. Tünet értékű, hogy Fellay püspök, aki kénytelen volt bocsánatot kérni hittestvére, Williamson kijelentései miatt, nem az elsődlegesen érintett zsidóktól kért bocsánatot, hanem a pápától. (…) Őszintébb lett volna, ha az egyházszakadás miatt kérte volna a pápa bocsánatát. Mivel magyarázható, hogy mindez elkerülte a vatikáni méltóságok figyelmét? Különböző bíborosok (Kasper, Schönborn) és püspökök a római Kúria funkciózavarait, amatőr megoldásait hiányos tájékozottságát hánytorgatták fel. Mások attól tartottak, hogy bizonyos kúriai körök, amelyek soha nem fogadták el a zsinatot, manipulálják a pápát.
A kollegialitás elvének alkalmazása megakadályozhatta volna a hibás lépést. A kiközösítés feloldásáról szóló döntést egyoldalúan hozták meg. A Vatikán sohasem kérte ki Norbert Brunner püspök tanácsát – az ő egyházmegyéjében van Ecône. Valamivel kevesebb vatikáni önelégültség, a helyi egyházak pásztorainak kisebb mértékű lekezelése és illetékességük nagyobb tisztelete elkerülhetővé tette volna a slamasztikát.
Miután a pápa Regensburgban mélyen megbántotta a muszlimokat, Aparecidában (Latin-Amerika) a bennszülött lakosságot és a nagypénteki könyörgések újrafogalmazásával a zsidókat, s miután érthetetlen lelkesedés tört ki a Vatikánban a vitatott XII. Piusz pápa iránt, most a híveket és pásztoraikat forrázzák le. Angela Merkel német kancellár bátor közbenjárására volt szükség ahhoz, hogy a vatikáni államtitkárság végre megszabja a Lefebvre-követők rehabilitálásának egyértelmű feltételeit. A politika aratott sikeret ott, ahol a kollegialitás csődöt mondott.”
A pápa „atyai könyörületessége” a lefebvre-isták iránt valamivel hitelesebb volna akkor, ha a felé a számos teológus és lelkipásztor felé is megnyilvánulna, akik a 21. században elkötelezetten hirdetik az evangéliumot és akiktől megvonták a tanítás, ill. a hivatalgyakorlás jogát –jóllehet a tradicionalistákkal ellentétben sohasem hagyták el az egyházat.
„Az egyik pápa kirója, a másik feloldja a kiközösítést – anélkül, hogy a törvény megváltozott volna. A pápa szava tehát már nem annyira vitán felüli, amennyire magáról állítja. Vannak, akik et nem érdekel többé az egyház és nyíltan kilépnek belőle. Mások lábujjhegyen távoznak. A jezsuiták tavaly megújították különleges elkötelezettségüket a pápa iránt. Épp ezért nem vagyunk hajlandók a közömbösség útjára lépni. A viharban nem menekülésre, hanem bátor szembenézésre van szükség. Ezért – a szentatya iránti hűség jegyében és minden tiszteletünk mellett – értetlenségünknek és aggodalmunknak adunk hangot” – zárja gondolatait P. Emonet SJ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése