„Az individuum meghatározó szerepbe kerülése a romantikának köszönhető, ám amíg „a romantika a művészetben alkotáshoz, a politikában kalandorsághoz vezetett, addig a romantikus nacionalizmus eszmevilága a fasizmushoz” – állapítja meg Dénes Iván Zoltán. Ilyen következtetésig nem, legfeljebb csak annak belátásáig lehet történészként eljutni, hogy – amiként látni fogjuk - a romantikus nacionalizmus 19. század végén megtapasztalt átalakulása magában hordozta jobboldali politikai ideológiák számára való felhasználhatóságát. Mert ahogyan a romantikus nacionalizmusból nem következett minden esetben fasizmus, úgy az európai fasizmusokról sem állítható, hogy ideológiáik kizárólagosan a nacionalizmusból származtak volna. Kezdetben a romantikus nacionalizmus korszaktudatként a politikai élet valamennyi oldalát áthatotta – ez következett a romantika gondolkodási formákat általánosan meghatározó karakteréből -, a 19. század utolsó évtizedeiben azonban olyan változáson ment keresztül, amelynek eredményeként a század végére a kialakuló konzervatív politikai ideológiák között találta meg a helyét. Az út a 20. század első felében innen vezetett a nacionalizmus jobboldali politikai begyökerezéséig.
Az átalakulás eredményeként létrejövő „politikai romantika” modernizáció-ellenes, antikapitalista elemekkel átitatott népies (völkisch) nacionalizmusa számára az ipari társadalom előtti patriarchális világ jelenítette meg az ideális világrendet. A szabadversenyes kapitalizmus elidegenedett osztálytársadalma helyett a középkor zárt és védett, a hierarchikus viszonyok biztonságát nyújtó feudális világa mint a liberalizmus társadalmi megvalósulását jelentő szabad verseny létrehozta új, oligarchikus uralom ellentéte jelent meg. A premodern társadalomfelfogás idealizált képe közös sajátja volt a patriarchális-feudális társadalomfelfogásnak, a kereszténység, elsősorban a katolikus egyház modernitást megelőző társadalomeszményének és az újromantika antiliberális kultúrkritikájának. Ezek a társadalmat az emberi test analógiájára mint organikus egységet láttatták, amelyben a különböző tagok különböző funkciókat töltenek be, de alá- és fölérendeltségük ellenére valamennyien egymással egy közösséget alkotnak, amelynek javát – a közjót (bonum commune) – a hierarchiában számukra kijelölt helyen szolgálják.
A corpus-elméletek továbbéltetésével a politikai romantika nacionalizmusa tehát a felívelő újkonzervativizmusban találta meg politikai reprezentációjának lehetséges megnyilatkozási formáját, amely egyrészt bizonyos romantikus tartalmak konzervatív politizálásban való megjelenését, másrészt viszont az újkonzervativizmus számos elemének a nacionalizmusba való beáramlását tették lehetővé. Így egyik oldalról a politikai romantika megjelenéséről beszélhetünk, mint amely a politikai eszmék között befolyásolta a konzervatív gondolkodás népről, nemzetről, ideális társadalomról, később pedig már az újkonzervativizmusnak az ideális gazdasági rendről vallott nézeteit is. Másik oldalról viszont a német és kelet-közép-európai polgárosodás és gazdasági fejlődés sajátos volta és megkésettsége miatt eszmetörténeti folyamatok összetorlódását is eredményezte. Ebből következett, hogy az újkonzervativizmus elvi antiliberalizmusa és antikapitalizmusa mellett a szocializmus kapitalizmuskritikájának és osztályharcos társadalomelméletének elutasítása is integráns eleme lett a 19. század végi kelet-közép-európai nacionalizmusoknak. A megszülető újkonzervativizmus tehát a liberalizmus és a szocializmus mellett „harmadik útként” kínálkozott mindazon társadalmi csoportok tagjai számára, amelyek mind a kapitalizmust, mind annak baloldali kritikáját elutasították.” (Petrás Éva: Nacionalizmus és politikai romantika, Budapest: EÖKIK 2006, 24–26)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése