Williamson etc.

Válasz nagyon sok van. De mi a kérdés?

Az elmúlt napokban a holokauszttagadó püspök megszólalásának zajos – elkerülhetetlen – ellenszólamai töltötték be a különféle hírfelületeket és -csatornákat, legalábbis úgy tűnt, mintha betöltötték volna. Erre szűkült és rögzült a látószöge sokaknak, akik szorosabban kapcsolódnak a kereszténység (katolikus) „viszonyrendszeréhez”, tájékozódtak az eseményről, nem tompák, közömbösek vagy cinikusak. Akiket meghatároznak ezek a viszonyok, vagy érintenek, vagy akik pusztán érdeklődnek irántuk, a belül vagy a peremen létezők és lézengők, a megfigyelők, külső tekintetek, keresztények és nem keresztények. Ellenségekről, pl. a rendíthetetlen szerkezetet a centrumban a melléfogások ellenére zavartalanul működtető politikai, diplomáciai, nyelvi motor („a Vatikán”) ellenségeiről beszélni könnyelműség volna. Senkitől sem vitatható el az ellenséges indulat vagy számítás joga, de ez a szóban forgó hagyományhoz odatartozók felől nézve mellékes. Nem („egyszerűen”) az ön- és ellenségeszeretet parancsa miatt, hanem mert a kívülnézet a magától értetődő. A gondtalan, kérdés nélküli (a belül megnyíló idegen látószöget mellőző) odatartozás e korszak kezdete óta, több száz éve aligha lehetséges. A kiindulópont a kérdőre vont hit, mely ha valóban hit, önmagát vonja kérdőre: ez a létmódja és reménye. Az ügy miatt és érte haragvás, mondhatni, természetes indulat rossz döntések idején. De ennél is természetesebb, hogy az érte egyúttal mindenkiért is. A sokféle kiágazás és összeszövődés hálójában nincs ellenkulturális menedék, a kapcsolat mint alap közüggyé tesz minden keresztény belügynek vélt és/vagy nyilvánított cselekvést. Nem csak, sőt kevésbé egy torz személyiség megnyilatkozásáról van szó. Enélkül is napvilágnál történik minden.

Szerzetesek a kezdet kezdetén azért vonultak sivatagi magányba, hogy kapcsolatban legyenek Istennel és rajta keresztül az egész világgal. A különféle zárványok korántsem a mindenséggel, hanem egymással zajló kommunikációja – legutóbb épp intézményi zárványoké, átláthatatlan csatornákon és kétes jelentésű szavakkal – akkor is mindent behálóz ha titkosított, utólag nyilvánosságra hozott, rutinos diszkrécióval lebonyolított kommunikáció. Avagy paktum. A tényleges szándékok, a bizalmas részletek ismeretlenek. A viszonyok mozgását (elmozdulásait) ellenben mindenki érzékeli. A történelmi felekezet intézményi középpontja és az önmagukat nem csupán – vagy főként nem – jogi értelemben kirekesztő, kevésbé egyes „dogmák”, sokkal inkább a főparancs ellen vétő eretnekek, vagyis a kétféle – szeretetelvű, ill. gyűlöletelvű – ekklézsia nyílt közeledése megmagyarázható ugyan az „atyai könyörületesség” gesztusával (amely mindig egyoldalú). A diszkurzív taktika, a tisztázatlan és egymásnak ellentmondó részletek sokasága azonban óhatatlanul szétszórja a hívogató mozdulat jelentéseit. Az ún. tradicionalisták remélt hazatalálása szívügye pápának, hivatalnak. Otthontalan (nem tradicionalista, nem is zökkenőmentesen tradicionális, hanem csalódott) hívők, többnyire persze magasabb civilizációs normák szerint gondolkodó vagy éppenséggel méltóságuktól végletes mértékben megfosztott, szegénységre ítélt hívők tömegei viszont joggal hiányolnak hasonló nagylelkűséget. Erre a dolgok állása szerint a jövőben sem számíthatnak. A féltő irgalommal hazavárt, tántoríthatatlan hiperkatolikusok vallási? pszichés? politikai? még komplexebb? érdeke olyannyira ellentétes az ilyen-olyan egyebekével, hogy legfeljebb verbális egyességre bírhatók (ha egyáltalán). Az ilyesfajta hitet az alkat, az előfeltevésrendszer, a szocializáció találja meg magának, nem fordítva. Mint kollektívum ők formálják istenüket. Magyarán: a pápa léphet (még tovább) „jobbra”, mire ők párat esetleg lépni fognak „balra”, de a pápa csak jobbra léphet, máskülönben összeomlik a gyökeréig politikai konstrukció. Mert (feltéve, de meg nem engedve) léphetne aztán a pápa egyet „balra” is, de az az isteni világ- és államrend skizmatikus híveinek nem lehetne más, mint par excellence eretnekség.

Papíron, a feszes teológai rendszer és az egyházpolitika tervezőasztalán bizonyára szép látványterv alakulhat – a pontifex műve, levert cölöpök, konvergencia, megelőlegezett végső egység –, de a nagyobb hányadnak ebben nincs helye. Vagy a visszaforrasztott töredék szakad le újra. Van és lesz, akinek kellenek a mindenütt, kívül-belül leselkedő ellenségek. Akkor pedig mire volt jó a felhajtás? Sokan vannak, akikre érdemes nagyobb gondot fordítania az egyháznak. A harcos püspökök leginkább Lefebvre érsek szellemét, Williamson szép szavát, szükség esetén pedig szakorvos segítségét igénylik. Mi más volna a dolgok rendje egy többcentrumú (jóval több centrumú), hálózatos térben?