Miért nehéz bármit megvitatni?

Bármilyen vita nehézségét egyebek közt abban látom, hogy egyházi ügyekben úgyszólván kötelező bűntudatot érezni a tájékozódás miatt. Mintha a pápa ellenségei közé tartozna, aki kidugja a fejét az magyar egyházi hivatalosság dezinformációjának bénító, butító és ájultságot okozó permetfelhőjéből. (Feindseligkeit – ellenséges érzület, ráadásul „ugrásra kész”, sprungbereit: ez Ratzinger szava. A – nem – Williamson-ügyet magyarázó levelének fordítója elferdíti az eredetit. A német szöveg a Frankfurter Allgemeinében ») A felhőt a magyar katolikus hírközlés bocsátja a többféle gondolati lehetőség összevetésében amúgy sem gyakorlott, kritikus kérdések iránt közömbössé nevelt, azaz szellemi éretlenségre kényszerített nyilvánosságra. Az „anyag” bevetésének módja a szokásos: a pontosabb és bővebb információk megvonása mellett – és ennek eszközeként – az egyoldalú, következésképp hazug szelekció.

Balvégzetű pedagógiai gyakorlat: akit alkalmatlannak tekintek az önállóságra, azt alkalmatlanná is teszem rá. Vagy mert magam is alkalmatlan vagyok, és mintegy saját infantilis játékaimba vonom be; vagy mert uralni kívánom a játszmát; vagy mert, mindezeken fölül, alantas örömet okoz a megtévesztés. Van, ahol mintha egyesülnének ezek az indítékok (ld. a Vatikáni Figyelő c. blogot; és elszomorító Erdő bíboros megfellebbezhetetlensége is a pápa legutóbbi leveléhez fűzött, annak értelmezését berekeszteni igyekvő, triumfalista nyilatkozatában). Családok történetéből is ismeretes, hogy a túlhajtott tekintélyelvűség következményeit a kiszolgáltatottak egy életen át megszenvedik.

Aki kicsit is figyelmesen körülnézne, tudhatná – módja volna megtudni –, hogy a „Williamson”-ügyben nincs doktrinális szempont, ill. ha van, akkor mellékes. A Piusz-„testvérület” egyértelművé tette, hogy eszméiből nem enged. Tanítása és egyben létalapja nem más, mint az emberi jogokra, ill. az ezzel kapcsolatos katolikus hagyományfejlődésre épülő zsinati passzusok elutasítása. Hogy melyek ezek a pontok, azt megpróbáltam összefoglalni egy esszében. Ha a szembenállást feladnák, megszűnnének. De nemhogy semmi jelét nem adták ilyesfajta szándéknak, hanem a kiközösítés feloldása óta is az ellenkezőjét hirdetik. Vagyis eltökélt zsinattagadók, de ez a legkevesebb: minden emberi jóérzést és minden európai típusú társadalmi konszenzust tagadnak. Klasszikusan ártó szektáról van szó, amelyet mint ilyet fogadott be a pápa – nem szabva előzetes feltételt a visszatéréshez –, miközben számtalan ép érzésű és gondolkodású hívőt, életük akár egyszeri megbicsaklása miatt, kirekeszt az egyház teljesebb közösségéből. Ezt, és nem „önmagában” az ultrák iránti jóindulatot róják fel a kritikusok a pápának. A lefebvre-isták fasizmusa nem némelyek (járulékos) eltévelyedése, hanem a mozgalom organikus jellemzője. (Erről egy komoly elemzés itt ».)

Az ügy politikai karakterére vall a pápa vonatkozó levelének retorikája is. Úgy beszél ellenségekről, hogy közben tény: a tiltakozók többsége nem ellenségesen szólal meg. A pápa is a tömegek tájékozatlanságára apellál, hiszen kevesen töltenek időt a megszólalások elemzésével. Nem ejt szót a tiltakozók érveiről, amelyeket tehát közvetetten sem ismerhet meg a sokaság. Ha szót ejtene, kiderülne, hogy nem mond igazat – bizony, sajnos – az egyházfő. Szövege a parancsuralmi rend eljáráslogikáját követi: az első lépés apróbb figyelmetlenségek elismerése; a második az értetlenség, sőt az „ellenségesség” felpanaszolása; a harmadik a saját pozíció „szelíden határozott”, vagyis fenyegető megerősítése.

Kissé mulatságos: Róma botladozó tanonc volna az internet kezelésében… Természetesen a Pinochet-, Le Pen-, Északi Liga- stb. támogató akciókkal érdemeket szerzett, valamint Európa-szerte neonáci kapcsolatok szövevényébe bonyolódott társulat politikai arculata számos forrásból megismerhető. A kiáltó tényt illetően sem a pápa, sem a vatikáni diplomácia nem szenvedhet krónikus információhiányban. Miért kellene összekevernünk mégoly mozdíthatatlan Róma-tiszteletünket az álnaivitással vagy a vaksággal?

Tanbeli szempontok itt legfeljebb annyiban merülnek fel, hogy fény derül mellékes voltukra. Mielőtt bárki összeesküvés-elméletre gyanakodna, érdemes megnéznie a „piuszos” nyilatkozatok és a társulat működését elemző – nem pamfletszerű – szövegek sokaságát (fontos forrás: Münsteraner Forum für Theologie und Kirche). Egyebek közt az akár nemzetiszocialista diktatúra árán is visszaállítandó „katolikus” államrend elméleti megalapozását a katolikus ultrakonzervatívok egyik folyóiratában (Schmidberger: „Egy keresztény társadalmi rend alapelvei”, Civitas); és nyilván érdekesek a magyarországi populizmusban és szélsőjobboldali eszmékben fellelhető analógiák is. Nem szükséges tendenciózusan rakosgatni a mozaikokat, a kép árnyalt és világos. Látható, ki fia-borjával „könyörületes” a másokkal kevésbé előzékeny pápa. A latin mise ezúttal díszlet.

A kiközösítés visszavonása ellen tiltakozók közül tudtommal senki nem vádolta gonosz eszmékkel a pápát. De ha nem tudja értelmezni a tanácsadói által keresztülvitt ügyet, akkor egyházvezetői felelősségének kérdése fölvethető. És akkor is, ha valahogyan – jószándékkal – értelmezi, de a másként vélekedőket ellenségnek kiáltja ki.

Vitát folytatni akkor a legnehezebb, ha egyenlőtlenül oszlanak meg az ismeretek. Ezek azonban kisajátíthatatlanok. Nézzen utána, akit tényleg érdekel a dolog.

Nem Williamson-ügy

Részlet egy esszéből, melyet aláírás nélkül közölt a Telepolis nevű internetes portál. A szerzők, két teológiai tanár, németországi katolikus teológiai fakultáson oktatnak. A névtelenség indoklását ld. az eredeti szöveg elején (németül) »

„A múlt héten végképp átléptük a szégyenküszöböt. Mi másról volna szó, mint »célzott összeesküvésről«? Mi egyébről, mint hogy alattomos médiaemberek rábírnak egy püspököt: beszéljen össze-vissza, hozza hírbe magát, indítson kampányt XVI. Benedek pápa ellen? Ilyesfajta védekezési stratégiák már csak a szélsőjobbon használatosak; összeesküvés-elméleteket a Vatikán kárára leginkább Dan Brown & Co. szokott még szőni. Elviselhetetlen, ha a katolikus egyház magasrangú tisztségviselőitől hallunk hasonlókat. Kivel szövetkezik pl. Gerhard Ludwig Müller regensburgi püspök, amikor XVI. Benedek elleni kampányról beszél? Vagy a római kúria német bíborosa, Paul Josef Cordes, amikor a XVI. Benedekkel szembeni erőteljes németországi kritikára válaszolva a »kútmérgezés« antiszemita fordulatát koptatja tovább? (…) A kreuz.net weboldalon megint tort ül a »Sion bölcseinek jegyzőkönyvei«. A pápa elleni kampányról való beszédnek jó sajtója van. Pedig hát végső soron nem más zajlik, mint »pogrom a Lefebrvre-isták ellen«.” (…)

„Tény, hogy XVI. Benedek a legnagyobb fokú előzékenységet tanúsította egy olyan csoportosulás iránt, amelynek legalábbis szakadár törekvése jó ideje ismert, és amely a II. Vatikáni Zsinattal együtt a katolikus egyház lényeges tanításait is elutasítja.” (…)

„Korántsem új az az érzés, hogy az egyház egységéért vívott küzdelem megtorpant. A hatvanas és a korai hetvenes évek hatalmas lendülete után kijózanodást tapasztalhattunk mind a katolikus, mind az evangélikus világban. De az egyházi rend és a szentségek kérdésében megmaradt az elszántság, olyannyira, hogy két német teológus, Heinrich Fries és Karl Rahner 1983-ban az alábbi javaslatot tette: mivel a lényeges kérdésekben egyetértés alakult ki, a katolikus egyháznak el kellene ismernie az evangélikus egyházi rendet, hogy együtt ünnepelhessük az istentiszteletet. Ha meg vagyunk győződve róla, hogy a közös istentisztelet nemcsak jelzi, hanem elő is mozdítja az egyház egységét, akkor a többi vitás kérdés majd megoldódik. Nyilvánvaló a párhuzam a X. Szent Piusz Papi Testvérülettel: háttérbe szorítjuk a II. Vatikáni Zsinat szemlátomást másodlagos tanításait – a vallásszabadságot, a tudományos kutatás szabadságát vagy azt a kétségkívül mellékes problémát, hogy igazhitű-e a megreformált liturgia –, és egy dektérum kibocsátásával helyreállítjuk az egységet. Van azonban egy lényeges különbség: az evangélikus egyház, amellyel Karl Rahner és Heinrich Fries kapcsolatban állt, az egységre törekedve szükség esetén szeretett hagyományairól is hajlandó volt lemondani. A Piusz Testvérület ellenben saját nézeteihez kívánja visszavezetni Rómát.

Becsületére váljék Benedeknek, hogy gondja van az egyház egységére. Az egyházi központ legitim és támogatást érdemlő szándéka, hogy a valódi katolicitás szellemében a katolikus jobboldal köreit se hagyja belesüllyedni az extremizmusba. Csakhogy a FSSPX (X. Szent Piusz Papi Testvérület) püspökei iránt Benedek olyannyira meghökkentő és nyilvánvalóan feltétlen előzékenységet tanúsított, hogy katasztrofális benyomást keltett vele: a jézusi könyörületesség és az egységért érzett gond leple alatt Róma szektás irányzatoknak kíván kedvezni. Azt, hogy a kiközösítés feltétel nélküli feloldása korántsem csupán az atyai »kegyelem« cselekedeteként, hanem egyházpolitikai jelzésként fogható fel, a Péter-Testvériség csaknem húsz éves fennállása is tanúsítja. Utóbbinak megengedték, hogy a liturgiát megújítatlan formájában ünnepelje. Ha csak a csendes miséről volna szó, a négy püspök [ti. a társaság kiközösített, majd visszafogadott püspökei] már rég visszatértek volna az egyházba. A FSSPX esetében épphogy nem a megreformált vagy megreformálatlan mislről van szó, hanem a tagjai kergette totalitárius és fasiszta állam- és társadalomfantáziákról.” (…)

„Antiszemita, antidemokratikus, fasiszta és nőgyűlölő megnyilvánulások régóta ismeretesek a tagok részéről. Legutóbbi nyilatkozataikból is egyértelműen kiderül, hogy nem csupán »Williamson-ügyről« van szó. Ha ugyanis közelebbről megnézzük a „testvérületet” s főként történelmi gyökereit, borzongani kezdünk: Franciaországban vagyunk, az 1900-as évek fordulóján. A papokat az állam fizeti, divat az antiszemitizmus, egy Dreyfus nevű zsidó katonatisztet jogtalanul vádolnak kémkedéssel és csak zsidó volta miatt ítélik el. Későn rehabilitálják (…) A Francia Köztársaságra nagy nyomás nehezedik, 1905-ben teljesen különválik az egyháztól. E feszültséggel terhes helyzetben modernség- és liberalizmus ellenes, klerikális, antiszemita, monarchista és reakciós körök megalapítják az Action française-t. Ennek célja, hogy mindazt visszahozza, ami 1789 előtt volt: legyen a katolicizmust ismét államvallás – igaz: türelmet gyakorolva a zsidók és a protestánsok iránt –, szűnjék meg a sajtó-, vélemény- és vallásszabadság, álljon helyre az abszolút monarchia. A hivatalos egyház álláspontja voltaképp egyértelmű volt: az Action française-t már X. Piusz elítélte, és amikor a 20-as években Billot bíboros nem akart eltávolodni az Action française-től, XI. Piusz pápa megfosztotta bíborosi méltóságától. Az egyház, noha távol állt tőle a haladáseszme, a reakciónak ezt a formáját elutasította. A II. világháborúban az Action française a kollaboráns Vichy-kormányt támogatta. Az Action française köreiből származik Marcel Lefebvre érsek. Nem újdonság, hogy a Piusz Testvérület az alapítót követi és az ő szellemi arculatához igazodik. A sajtóból a 70-es évek óta tudható, hogy a testvérület burkolt célkitűzése egy antimodern, antiszemita, iszlám-ellenes és antiliberális társadalmi rend.” (…)

„Még egyenesebben fogalmazva: a Piusz Testvérület leplezetlenül fasiszta gondolkodásmódot képvisel, ezt azonban keresztény mázzal vonja be. Williamson püspök holokauszttagadása csak a jéghegy csúcsa, nem pusztán sajnálatos egyedi eset. Miközben II. János Pál világos álláspontra helyezkedett – a testvérülettől megkövetelte, hogy feltétel nélkül ismerje el a II. Vatikáni Zsinatot, ha vissza akar térni az egyházba –, Lefebvre követői alkotmányba ütköző nézeteket hirdettek. Most azonban Benedek kinyitotta Pandora szelencéjét: ellenszolgáltatás nélkül feloldotta a négy püspök kiközösítését. Márpedig ha feltétel nélkül felvesz olyanokat embereket az egyházba, akik fasisztoid gondolatokat dédelgetnek és az egész egyházat saját gondolkodásmódjukhoz akarják téríteni, a II. Vatikánumot pedig meg nem történtté kívánják tenni, akkor a nehézséget nem Williamson, hanem maga Róma jelenti. XVI. Benedek olcsó egység fejében szolgáltatta ki a zsinatot és vívmányait.” (…)

Petíció a II. Vatikáni Zsinat elismeréséért – II.

Már nagyon sokan csatlakoztak. Átfutva a listát (jó feladat!): nem bagatellizálható (dehogynem).

Kisinyov becsületére: lassan több a moldáv aláíró, mint a magyar. Hajrá.

Maga a petíció »