A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Williamson. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Williamson. Összes bejegyzés megjelenítése

Miért nehéz bármit megvitatni?

Bármilyen vita nehézségét egyebek közt abban látom, hogy egyházi ügyekben úgyszólván kötelező bűntudatot érezni a tájékozódás miatt. Mintha a pápa ellenségei közé tartozna, aki kidugja a fejét az magyar egyházi hivatalosság dezinformációjának bénító, butító és ájultságot okozó permetfelhőjéből. (Feindseligkeit – ellenséges érzület, ráadásul „ugrásra kész”, sprungbereit: ez Ratzinger szava. A – nem – Williamson-ügyet magyarázó levelének fordítója elferdíti az eredetit. A német szöveg a Frankfurter Allgemeinében ») A felhőt a magyar katolikus hírközlés bocsátja a többféle gondolati lehetőség összevetésében amúgy sem gyakorlott, kritikus kérdések iránt közömbössé nevelt, azaz szellemi éretlenségre kényszerített nyilvánosságra. Az „anyag” bevetésének módja a szokásos: a pontosabb és bővebb információk megvonása mellett – és ennek eszközeként – az egyoldalú, következésképp hazug szelekció.

Balvégzetű pedagógiai gyakorlat: akit alkalmatlannak tekintek az önállóságra, azt alkalmatlanná is teszem rá. Vagy mert magam is alkalmatlan vagyok, és mintegy saját infantilis játékaimba vonom be; vagy mert uralni kívánom a játszmát; vagy mert, mindezeken fölül, alantas örömet okoz a megtévesztés. Van, ahol mintha egyesülnének ezek az indítékok (ld. a Vatikáni Figyelő c. blogot; és elszomorító Erdő bíboros megfellebbezhetetlensége is a pápa legutóbbi leveléhez fűzött, annak értelmezését berekeszteni igyekvő, triumfalista nyilatkozatában). Családok történetéből is ismeretes, hogy a túlhajtott tekintélyelvűség következményeit a kiszolgáltatottak egy életen át megszenvedik.

Aki kicsit is figyelmesen körülnézne, tudhatná – módja volna megtudni –, hogy a „Williamson”-ügyben nincs doktrinális szempont, ill. ha van, akkor mellékes. A Piusz-„testvérület” egyértelművé tette, hogy eszméiből nem enged. Tanítása és egyben létalapja nem más, mint az emberi jogokra, ill. az ezzel kapcsolatos katolikus hagyományfejlődésre épülő zsinati passzusok elutasítása. Hogy melyek ezek a pontok, azt megpróbáltam összefoglalni egy esszében. Ha a szembenállást feladnák, megszűnnének. De nemhogy semmi jelét nem adták ilyesfajta szándéknak, hanem a kiközösítés feloldása óta is az ellenkezőjét hirdetik. Vagyis eltökélt zsinattagadók, de ez a legkevesebb: minden emberi jóérzést és minden európai típusú társadalmi konszenzust tagadnak. Klasszikusan ártó szektáról van szó, amelyet mint ilyet fogadott be a pápa – nem szabva előzetes feltételt a visszatéréshez –, miközben számtalan ép érzésű és gondolkodású hívőt, életük akár egyszeri megbicsaklása miatt, kirekeszt az egyház teljesebb közösségéből. Ezt, és nem „önmagában” az ultrák iránti jóindulatot róják fel a kritikusok a pápának. A lefebvre-isták fasizmusa nem némelyek (járulékos) eltévelyedése, hanem a mozgalom organikus jellemzője. (Erről egy komoly elemzés itt ».)

Az ügy politikai karakterére vall a pápa vonatkozó levelének retorikája is. Úgy beszél ellenségekről, hogy közben tény: a tiltakozók többsége nem ellenségesen szólal meg. A pápa is a tömegek tájékozatlanságára apellál, hiszen kevesen töltenek időt a megszólalások elemzésével. Nem ejt szót a tiltakozók érveiről, amelyeket tehát közvetetten sem ismerhet meg a sokaság. Ha szót ejtene, kiderülne, hogy nem mond igazat – bizony, sajnos – az egyházfő. Szövege a parancsuralmi rend eljáráslogikáját követi: az első lépés apróbb figyelmetlenségek elismerése; a második az értetlenség, sőt az „ellenségesség” felpanaszolása; a harmadik a saját pozíció „szelíden határozott”, vagyis fenyegető megerősítése.

Kissé mulatságos: Róma botladozó tanonc volna az internet kezelésében… Természetesen a Pinochet-, Le Pen-, Északi Liga- stb. támogató akciókkal érdemeket szerzett, valamint Európa-szerte neonáci kapcsolatok szövevényébe bonyolódott társulat politikai arculata számos forrásból megismerhető. A kiáltó tényt illetően sem a pápa, sem a vatikáni diplomácia nem szenvedhet krónikus információhiányban. Miért kellene összekevernünk mégoly mozdíthatatlan Róma-tiszteletünket az álnaivitással vagy a vaksággal?

Tanbeli szempontok itt legfeljebb annyiban merülnek fel, hogy fény derül mellékes voltukra. Mielőtt bárki összeesküvés-elméletre gyanakodna, érdemes megnéznie a „piuszos” nyilatkozatok és a társulat működését elemző – nem pamfletszerű – szövegek sokaságát (fontos forrás: Münsteraner Forum für Theologie und Kirche). Egyebek közt az akár nemzetiszocialista diktatúra árán is visszaállítandó „katolikus” államrend elméleti megalapozását a katolikus ultrakonzervatívok egyik folyóiratában (Schmidberger: „Egy keresztény társadalmi rend alapelvei”, Civitas); és nyilván érdekesek a magyarországi populizmusban és szélsőjobboldali eszmékben fellelhető analógiák is. Nem szükséges tendenciózusan rakosgatni a mozaikokat, a kép árnyalt és világos. Látható, ki fia-borjával „könyörületes” a másokkal kevésbé előzékeny pápa. A latin mise ezúttal díszlet.

A kiközösítés visszavonása ellen tiltakozók közül tudtommal senki nem vádolta gonosz eszmékkel a pápát. De ha nem tudja értelmezni a tanácsadói által keresztülvitt ügyet, akkor egyházvezetői felelősségének kérdése fölvethető. És akkor is, ha valahogyan – jószándékkal – értelmezi, de a másként vélekedőket ellenségnek kiáltja ki.

Vitát folytatni akkor a legnehezebb, ha egyenlőtlenül oszlanak meg az ismeretek. Ezek azonban kisajátíthatatlanok. Nézzen utána, akit tényleg érdekel a dolog.

Nem Williamson-ügy

Részlet egy esszéből, melyet aláírás nélkül közölt a Telepolis nevű internetes portál. A szerzők, két teológiai tanár, németországi katolikus teológiai fakultáson oktatnak. A névtelenség indoklását ld. az eredeti szöveg elején (németül) »

„A múlt héten végképp átléptük a szégyenküszöböt. Mi másról volna szó, mint »célzott összeesküvésről«? Mi egyébről, mint hogy alattomos médiaemberek rábírnak egy püspököt: beszéljen össze-vissza, hozza hírbe magát, indítson kampányt XVI. Benedek pápa ellen? Ilyesfajta védekezési stratégiák már csak a szélsőjobbon használatosak; összeesküvés-elméleteket a Vatikán kárára leginkább Dan Brown & Co. szokott még szőni. Elviselhetetlen, ha a katolikus egyház magasrangú tisztségviselőitől hallunk hasonlókat. Kivel szövetkezik pl. Gerhard Ludwig Müller regensburgi püspök, amikor XVI. Benedek elleni kampányról beszél? Vagy a római kúria német bíborosa, Paul Josef Cordes, amikor a XVI. Benedekkel szembeni erőteljes németországi kritikára válaszolva a »kútmérgezés« antiszemita fordulatát koptatja tovább? (…) A kreuz.net weboldalon megint tort ül a »Sion bölcseinek jegyzőkönyvei«. A pápa elleni kampányról való beszédnek jó sajtója van. Pedig hát végső soron nem más zajlik, mint »pogrom a Lefebrvre-isták ellen«.” (…)

„Tény, hogy XVI. Benedek a legnagyobb fokú előzékenységet tanúsította egy olyan csoportosulás iránt, amelynek legalábbis szakadár törekvése jó ideje ismert, és amely a II. Vatikáni Zsinattal együtt a katolikus egyház lényeges tanításait is elutasítja.” (…)

„Korántsem új az az érzés, hogy az egyház egységéért vívott küzdelem megtorpant. A hatvanas és a korai hetvenes évek hatalmas lendülete után kijózanodást tapasztalhattunk mind a katolikus, mind az evangélikus világban. De az egyházi rend és a szentségek kérdésében megmaradt az elszántság, olyannyira, hogy két német teológus, Heinrich Fries és Karl Rahner 1983-ban az alábbi javaslatot tette: mivel a lényeges kérdésekben egyetértés alakult ki, a katolikus egyháznak el kellene ismernie az evangélikus egyházi rendet, hogy együtt ünnepelhessük az istentiszteletet. Ha meg vagyunk győződve róla, hogy a közös istentisztelet nemcsak jelzi, hanem elő is mozdítja az egyház egységét, akkor a többi vitás kérdés majd megoldódik. Nyilvánvaló a párhuzam a X. Szent Piusz Papi Testvérülettel: háttérbe szorítjuk a II. Vatikáni Zsinat szemlátomást másodlagos tanításait – a vallásszabadságot, a tudományos kutatás szabadságát vagy azt a kétségkívül mellékes problémát, hogy igazhitű-e a megreformált liturgia –, és egy dektérum kibocsátásával helyreállítjuk az egységet. Van azonban egy lényeges különbség: az evangélikus egyház, amellyel Karl Rahner és Heinrich Fries kapcsolatban állt, az egységre törekedve szükség esetén szeretett hagyományairól is hajlandó volt lemondani. A Piusz Testvérület ellenben saját nézeteihez kívánja visszavezetni Rómát.

Becsületére váljék Benedeknek, hogy gondja van az egyház egységére. Az egyházi központ legitim és támogatást érdemlő szándéka, hogy a valódi katolicitás szellemében a katolikus jobboldal köreit se hagyja belesüllyedni az extremizmusba. Csakhogy a FSSPX (X. Szent Piusz Papi Testvérület) püspökei iránt Benedek olyannyira meghökkentő és nyilvánvalóan feltétlen előzékenységet tanúsított, hogy katasztrofális benyomást keltett vele: a jézusi könyörületesség és az egységért érzett gond leple alatt Róma szektás irányzatoknak kíván kedvezni. Azt, hogy a kiközösítés feltétel nélküli feloldása korántsem csupán az atyai »kegyelem« cselekedeteként, hanem egyházpolitikai jelzésként fogható fel, a Péter-Testvériség csaknem húsz éves fennállása is tanúsítja. Utóbbinak megengedték, hogy a liturgiát megújítatlan formájában ünnepelje. Ha csak a csendes miséről volna szó, a négy püspök [ti. a társaság kiközösített, majd visszafogadott püspökei] már rég visszatértek volna az egyházba. A FSSPX esetében épphogy nem a megreformált vagy megreformálatlan mislről van szó, hanem a tagjai kergette totalitárius és fasiszta állam- és társadalomfantáziákról.” (…)

„Antiszemita, antidemokratikus, fasiszta és nőgyűlölő megnyilvánulások régóta ismeretesek a tagok részéről. Legutóbbi nyilatkozataikból is egyértelműen kiderül, hogy nem csupán »Williamson-ügyről« van szó. Ha ugyanis közelebbről megnézzük a „testvérületet” s főként történelmi gyökereit, borzongani kezdünk: Franciaországban vagyunk, az 1900-as évek fordulóján. A papokat az állam fizeti, divat az antiszemitizmus, egy Dreyfus nevű zsidó katonatisztet jogtalanul vádolnak kémkedéssel és csak zsidó volta miatt ítélik el. Későn rehabilitálják (…) A Francia Köztársaságra nagy nyomás nehezedik, 1905-ben teljesen különválik az egyháztól. E feszültséggel terhes helyzetben modernség- és liberalizmus ellenes, klerikális, antiszemita, monarchista és reakciós körök megalapítják az Action française-t. Ennek célja, hogy mindazt visszahozza, ami 1789 előtt volt: legyen a katolicizmust ismét államvallás – igaz: türelmet gyakorolva a zsidók és a protestánsok iránt –, szűnjék meg a sajtó-, vélemény- és vallásszabadság, álljon helyre az abszolút monarchia. A hivatalos egyház álláspontja voltaképp egyértelmű volt: az Action française-t már X. Piusz elítélte, és amikor a 20-as években Billot bíboros nem akart eltávolodni az Action française-től, XI. Piusz pápa megfosztotta bíborosi méltóságától. Az egyház, noha távol állt tőle a haladáseszme, a reakciónak ezt a formáját elutasította. A II. világháborúban az Action française a kollaboráns Vichy-kormányt támogatta. Az Action française köreiből származik Marcel Lefebvre érsek. Nem újdonság, hogy a Piusz Testvérület az alapítót követi és az ő szellemi arculatához igazodik. A sajtóból a 70-es évek óta tudható, hogy a testvérület burkolt célkitűzése egy antimodern, antiszemita, iszlám-ellenes és antiliberális társadalmi rend.” (…)

„Még egyenesebben fogalmazva: a Piusz Testvérület leplezetlenül fasiszta gondolkodásmódot képvisel, ezt azonban keresztény mázzal vonja be. Williamson püspök holokauszttagadása csak a jéghegy csúcsa, nem pusztán sajnálatos egyedi eset. Miközben II. János Pál világos álláspontra helyezkedett – a testvérülettől megkövetelte, hogy feltétel nélkül ismerje el a II. Vatikáni Zsinatot, ha vissza akar térni az egyházba –, Lefebvre követői alkotmányba ütköző nézeteket hirdettek. Most azonban Benedek kinyitotta Pandora szelencéjét: ellenszolgáltatás nélkül feloldotta a négy püspök kiközösítését. Márpedig ha feltétel nélkül felvesz olyanokat embereket az egyházba, akik fasisztoid gondolatokat dédelgetnek és az egész egyházat saját gondolkodásmódjukhoz akarják téríteni, a II. Vatikánumot pedig meg nem történtté kívánják tenni, akkor a nehézséget nem Williamson, hanem maga Róma jelenti. XVI. Benedek olcsó egység fejében szolgáltatta ki a zsinatot és vívmányait.” (…)

Petíció a II. Vatikáni Zsinat elismeréséért


petition-vaticanum2.org

„KÖVETELJÜK A II. VATIKÁNI ZSINAT HATÁROZATAINAK FELTÉTEL NÉLKÜLI ELISMERÉSÉT

2009. január 24-én vált ismertté, hogy a pápa feloldotta a tradicionalista X. Piusz Testvérület kiközösítését. Alulírottak szerint ezzel olyan személyeket fogadott vissza az egyházba, akik nyíltan vállalták és vállalják ma is, hogy a II. Vatikáni Zsinat ellenségei.

Ami a Richard Williamson segédpüspök és követői részéről elhangzott antiszemita kijelentéseket és a zsidóság ellen elkövetett nemzetiszocialista népirtás tagadását illeti, osztozunk zsidó hitű testvéreink felháborodásában. Kijelentjük továbbá, hogy a Piusz Testvérület zsidósággal kapcsolatos nézetei semmilyen tekintetben sem felelnek meg azoknak a követelményeknek, amelyeket a zsinat támaszt a zsidó-keresztény párbeszéddel szemben. Üdvözöljük mind a Német Püspöki Kar és a Német Katolikusok Központi Bizottsága ezzel kapcsolatos megnyilatkozásait, mind a a Francia Püspöki Kar és más püspökök egyértelmű állásfoglalását.

Alulírottak félreérthetetlen irányjelzésként értékelik, hogy XVI. Benedek a kiközösítést közvetlenül egy jelképes erejű évfordulót megelőzően oldotta fel. Január 25-én emlékeztünk meg ugyanis arról, hogy XXIII. János pápa pontosan ötven esztendeje hirdette meg a zsinat összehívását. Félő, hogy az ellenirányú fordulat következtében a római katolikus egyház bizonyos részei az antimodernista zárvány állapotába térnek vissza.

A múlt felé történő visszafordulás lehetővé teszi, hogy a római katolikus egyház bizonyos részei – egyebek mellett – nyíltan megtagadják a II. Vatikáni Zsinat több jelentős dokumentuma, így az ökumenizmusról szóló, Unitatis redintegratio kezdetű határozat, a nem keresztény vallásokról szóló, Nostra Aetate kezdetű nyilatkozat, a vallásszabadságról szóló, Dignitatis humanae kezdetű nyilatkozat, valamint a mai világban élő egyházról szóló, Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúció betűjét és szellemiségét. Ez idő szerint még beláthatatlan, hogy mindez milyen végzetes következményekkel jár majd a római katolikus egyház hitelességére nézve. Kétségtelen azonban, hogy az egyháznak nagy árat kell fizetnie.

Bármennyire tiszteljük is a pápa fáradozását az egyház egységéért, különösen felháborítónak tartjuk, hogy a Vatikán láthatóan minden előzetes feltétel nélkül tett újabb közeledő lépést a tradicionalisták szakadár mozgalma felé. A Piusz Testvérület még legutóbb, 2008 júniusában, Lefebvre kiközösítésének huszadik évfordulóján is visszautasította a Szentszék felhívását a teológiai és egyházpolitikai kiengesztelődésre, továbbá nem teljesítette Rómának azt a felszólítását sem, hogy írjon alá egy öt pontból álló nyilatkozatot, amely a római egyházba való visszatagolódás lehetőségének a feltételeit tartalmazta.

A katolikus egyház teljes közösségébe csak az térhet vissza, aki fenntartás nélkül, szóval és tettel elfogadja a II. Vatikáni Zsinat döntéseit, amint ezt a tridenti szertartással kapcsolatos, Summorum Pontificum kezdetű motu proprio is megköveteli.

Amíg a Vatikán kizárólag az egyházi tradicionalizmus peremvidékén törődik az „elveszett bárányok” visszatérésével, más kiközösítéseket azonban nem szüntet meg, reformszellemiségű teológusnők és teológusok tanításával szemben indított eljárásokat nem vizsgál felül, és nem mutat készséget a reformot szorgalmazók köreivel való nemzetközi párbeszédre, addig a római katolikus egyház hajója súlyos mértékben félrehúz.

Essen, 2009. január 28.

A petícióért felelős: Prof. Dr. Norbert Scholl, Angelhofweg 24b, 69259 Wilhelmsfeld”

A petíció itt írható alá »

Az aláírások teljes listája »

A vatikán politikája I.

„Remélem, hogy a válság [ti. amely a szélsőséges tradicionalisták kiközösítésének a pápa által 2009. január 21-én jóváhagyott feloldása nyomán alakult ki] az alapos végiggondolás folyamatát indítja el, és az egyházban a lelkek megkülönböztetéséhez vezet. Nem csak arról van szó, hogy az egyház hogyan kezeli a holokauszttagadó Richard Williamsont. A válság annak alapvető tisztázását sürgeti, hogy az egyház komolyan veszi-e a II. Vatikáni Zsinatot és a zsinaton kijelölt új útirányt” – jelentette ki Jozef Niewiadomski innsbrucki dogmatikaprofesszor (KirchenZeitung der Dözese Linz, 2009.02.11.). Mielőtt a Piusz Testvérületet (a lefebvre-istákkat) vissza-, ill. behoznák az egyházba, érdemes pontosabban szemügyre venni, mi a baj velük. „Amíg a lefebvre-isták kívül vannak az egyház jogrendjén, az ő dolguk, hogy a II. Vatikáni Zsinatot a hit elárulásának és az egyházi hanyatlás okának tekintik és elutasítják. De amint helyet kapnak az egyházban, óhatatatlanul felvetődik a kérdés: mit ér a II. Vatikánum?” Az elterjedt ártalmatlanító nézet szerint a Piusz Testvérület csak a hagyományos jámborságot és a latin misét kéri számon. Ám a mozgalom „valójában a zsinat központi tanításait utasítja el: az egyháznak a modern világhoz szóló küldetésére, a más felekezetekkel és vallásokkal való kapcsolatra és a vallásszabadságra vonatkozó tant.” Különösen fájdalmas a Lefebvre-testvériség széles köreibn elterjedt antiszemitizmus, melyet a II. Vatikánum határozottan elítélt, és amely ellentmond annak, hogy a zsinat nagyra értékelte a zsidóságot mint Isten választott népét s mint a kereszténység gyökerét. Politikai szempontból a lefebrvre-isták elutasítják a pápák újabb szociális tanítását. Szerintük az emberi jogok, a demokrácia, minden ember méltósága, az egyház és az áállam szétválasztása nem vívmány, hanem torz fejlemény – hangsúlyozza Niewiadomski.

Lefebvre politikai felfogását az „Action française” és egyik vezérideológusa, Charles Maurras határozta meg. E vallásos-nacionalista, antiszemita és tekintélyelvű mozgalom szeme előtt katolikus állam lebegett. Vallási értelemben Lefebvre ahhoz a zsinati csoporthoz tartozott, amely a 19. századnak a világgal szemben ellenséges, a világtól elkülönülő, egyedül üdvözítő és ökumené-ellenes egyházában látta a problémák orvosszerét. „E háttér érthetővé teszi, hogy miért éppen a vallás- éás lelkiismereti szabadságról szóló nyilatkozat miatt vitte törésre a dolgot a zsinattal. Pontosan felismerte, hogy az egyház e téren hatalmas áttörést hajtott végre. Azaz nem a modernségnek tett stratégiai engedményről van szó, hanem a hit számára nélkülözhetetlen értékről, az emberi méltóságnak megfelelő és Jézus példáját követő hívő magatartásról.” A vallásszabadság nem azt jelenti, hogy feladjuk ssaját igazságunkat, hanem azt, hogy tiszteljük mások és más vallási közösségek hitét (és hitetlenségét), melyekben, miként a zsinat mondja, megtalálhatók „az üvösség és az igazság elemei”. A vallásszabadság azt is jelenti, hogy lemondunk a térítő kényszerről. „A Piusz Testvériség mindmáig harcol ez ellen az álláspont ellen.” (…) Lefebvre „az egyház legnagyobb istentelenségének” nevezte a vallások Assisi-ben megtartott békeimádságát. Követői a zsinatot napjainkig csupán „pasztorális zsinatnak” tekintik, amelynek tanítása nem kötelező a katolikus hívőkre nézve.

„Vajon a vatikáni hatóságoknak nem tűnt fel, hogy az antiszemitizmus része az 1900-ban alakult, militáns katolikus és monarchista »Action française« örökségének, következésképp nem áll olyan távol a Lefebvre-követők retorikájától, mint azt sokan előszeretettel hangoztatják?” – veti fel a kérdést a Choisir című svájci francia katolikus folyóirat főszerkesztője, Pierre Emonet genfi jezsuita szerzetes. „Ecône-ban, a Piusz-társaság svájci székhelyén megtagadták a nagypénteki liturgia régi antiszemita imáinak megváltoztatását. Ragaszkodtak hozzá, hogy a zsidókat „alávaló és és istengyilkos” népnek nevezzék. Tünet értékű, hogy Fellay püspök, aki kénytelen volt bocsánatot kérni hittestvére, Williamson kijelentései miatt, nem az elsődlegesen érintett zsidóktól kért bocsánatot, hanem a pápától. (…) Őszintébb lett volna, ha az egyházszakadás miatt kérte volna a pápa bocsánatát. Mivel magyarázható, hogy mindez elkerülte a vatikáni méltóságok figyelmét? Különböző bíborosok (Kasper, Schönborn) és püspökök a római Kúria funkciózavarait, amatőr megoldásait hiányos tájékozottságát hánytorgatták fel. Mások attól tartottak, hogy bizonyos kúriai körök, amelyek soha nem fogadták el a zsinatot, manipulálják a pápát. 

A kollegialitás elvének alkalmazása megakadályozhatta volna a hibás lépést. A kiközösítés feloldásáról szóló döntést egyoldalúan hozták meg. A Vatikán sohasem kérte ki Norbert Brunner püspök tanácsát – az ő egyházmegyéjében van Ecône. Valamivel kevesebb vatikáni önelégültség, a helyi egyházak pásztorainak kisebb mértékű lekezelése és illetékességük nagyobb tisztelete elkerülhetővé tette volna a slamasztikát.

Miután a pápa Regensburgban mélyen megbántotta a muszlimokat, Aparecidában (Latin-Amerika) a bennszülött lakosságot és a nagypénteki könyörgések újrafogalmazásával a zsidókat, s miután érthetetlen lelkesedés tört ki a Vatikánban a vitatott XII. Piusz pápa iránt, most a híveket és pásztoraikat forrázzák le. Angela Merkel német kancellár bátor közbenjárására volt szükség ahhoz, hogy a vatikáni államtitkárság végre megszabja a Lefebvre-követők rehabilitálásának egyértelmű feltételeit. A politika aratott sikeret ott, ahol a kollegialitás csődöt mondott.”

A pápa „atyai könyörületessége” a lefebvre-isták iránt valamivel hitelesebb volna akkor, ha a felé a számos teológus és lelkipásztor felé is megnyilvánulna, akik a 21. században elkötelezetten hirdetik az evangéliumot és akiktől megvonták a tanítás, ill. a hivatalgyakorlás jogát –jóllehet a tradicionalistákkal ellentétben sohasem hagyták el az egyházat.

„Az egyik pápa kirója, a másik feloldja a kiközösítést – anélkül, hogy a törvény megváltozott volna. A pápa szava tehát már nem annyira vitán felüli, amennyire magáról állítja. Vannak, akik et nem érdekel többé az egyház és nyíltan kilépnek belőle. Mások lábujjhegyen távoznak. A jezsuiták tavaly megújították különleges elkötelezettségüket a pápa iránt. Épp ezért nem vagyunk hajlandók a közömbösség útjára lépni. A viharban nem menekülésre, hanem bátor szembenézésre van szükség. Ezért – a szentatya iránti hűség jegyében és minden tiszteletünk mellett – értetlenségünknek és aggodalmunknak adunk hangot” – zárja gondolatait P. Emonet SJ. 

Williamson etc.

Válasz nagyon sok van. De mi a kérdés?

Az elmúlt napokban a holokauszttagadó püspök megszólalásának zajos – elkerülhetetlen – ellenszólamai töltötték be a különféle hírfelületeket és -csatornákat, legalábbis úgy tűnt, mintha betöltötték volna. Erre szűkült és rögzült a látószöge sokaknak, akik szorosabban kapcsolódnak a kereszténység (katolikus) „viszonyrendszeréhez”, tájékozódtak az eseményről, nem tompák, közömbösek vagy cinikusak. Akiket meghatároznak ezek a viszonyok, vagy érintenek, vagy akik pusztán érdeklődnek irántuk, a belül vagy a peremen létezők és lézengők, a megfigyelők, külső tekintetek, keresztények és nem keresztények. Ellenségekről, pl. a rendíthetetlen szerkezetet a centrumban a melléfogások ellenére zavartalanul működtető politikai, diplomáciai, nyelvi motor („a Vatikán”) ellenségeiről beszélni könnyelműség volna. Senkitől sem vitatható el az ellenséges indulat vagy számítás joga, de ez a szóban forgó hagyományhoz odatartozók felől nézve mellékes. Nem („egyszerűen”) az ön- és ellenségeszeretet parancsa miatt, hanem mert a kívülnézet a magától értetődő. A gondtalan, kérdés nélküli (a belül megnyíló idegen látószöget mellőző) odatartozás e korszak kezdete óta, több száz éve aligha lehetséges. A kiindulópont a kérdőre vont hit, mely ha valóban hit, önmagát vonja kérdőre: ez a létmódja és reménye. Az ügy miatt és érte haragvás, mondhatni, természetes indulat rossz döntések idején. De ennél is természetesebb, hogy az érte egyúttal mindenkiért is. A sokféle kiágazás és összeszövődés hálójában nincs ellenkulturális menedék, a kapcsolat mint alap közüggyé tesz minden keresztény belügynek vélt és/vagy nyilvánított cselekvést. Nem csak, sőt kevésbé egy torz személyiség megnyilatkozásáról van szó. Enélkül is napvilágnál történik minden.

Szerzetesek a kezdet kezdetén azért vonultak sivatagi magányba, hogy kapcsolatban legyenek Istennel és rajta keresztül az egész világgal. A különféle zárványok korántsem a mindenséggel, hanem egymással zajló kommunikációja – legutóbb épp intézményi zárványoké, átláthatatlan csatornákon és kétes jelentésű szavakkal – akkor is mindent behálóz ha titkosított, utólag nyilvánosságra hozott, rutinos diszkrécióval lebonyolított kommunikáció. Avagy paktum. A tényleges szándékok, a bizalmas részletek ismeretlenek. A viszonyok mozgását (elmozdulásait) ellenben mindenki érzékeli. A történelmi felekezet intézményi középpontja és az önmagukat nem csupán – vagy főként nem – jogi értelemben kirekesztő, kevésbé egyes „dogmák”, sokkal inkább a főparancs ellen vétő eretnekek, vagyis a kétféle – szeretetelvű, ill. gyűlöletelvű – ekklézsia nyílt közeledése megmagyarázható ugyan az „atyai könyörületesség” gesztusával (amely mindig egyoldalú). A diszkurzív taktika, a tisztázatlan és egymásnak ellentmondó részletek sokasága azonban óhatatlanul szétszórja a hívogató mozdulat jelentéseit. Az ún. tradicionalisták remélt hazatalálása szívügye pápának, hivatalnak. Otthontalan (nem tradicionalista, nem is zökkenőmentesen tradicionális, hanem csalódott) hívők, többnyire persze magasabb civilizációs normák szerint gondolkodó vagy éppenséggel méltóságuktól végletes mértékben megfosztott, szegénységre ítélt hívők tömegei viszont joggal hiányolnak hasonló nagylelkűséget. Erre a dolgok állása szerint a jövőben sem számíthatnak. A féltő irgalommal hazavárt, tántoríthatatlan hiperkatolikusok vallási? pszichés? politikai? még komplexebb? érdeke olyannyira ellentétes az ilyen-olyan egyebekével, hogy legfeljebb verbális egyességre bírhatók (ha egyáltalán). Az ilyesfajta hitet az alkat, az előfeltevésrendszer, a szocializáció találja meg magának, nem fordítva. Mint kollektívum ők formálják istenüket. Magyarán: a pápa léphet (még tovább) „jobbra”, mire ők párat esetleg lépni fognak „balra”, de a pápa csak jobbra léphet, máskülönben összeomlik a gyökeréig politikai konstrukció. Mert (feltéve, de meg nem engedve) léphetne aztán a pápa egyet „balra” is, de az az isteni világ- és államrend skizmatikus híveinek nem lehetne más, mint par excellence eretnekség.

Papíron, a feszes teológai rendszer és az egyházpolitika tervezőasztalán bizonyára szép látványterv alakulhat – a pontifex műve, levert cölöpök, konvergencia, megelőlegezett végső egység –, de a nagyobb hányadnak ebben nincs helye. Vagy a visszaforrasztott töredék szakad le újra. Van és lesz, akinek kellenek a mindenütt, kívül-belül leselkedő ellenségek. Akkor pedig mire volt jó a felhajtás? Sokan vannak, akikre érdemes nagyobb gondot fordítania az egyháznak. A harcos püspökök leginkább Lefebvre érsek szellemét, Williamson szép szavát, szükség esetén pedig szakorvos segítségét igénylik. Mi más volna a dolgok rendje egy többcentrumú (jóval több centrumú), hálózatos térben?