Miért nehéz bármit megvitatni?

Bármilyen vita nehézségét egyebek közt abban látom, hogy egyházi ügyekben úgyszólván kötelező bűntudatot érezni a tájékozódás miatt. Mintha a pápa ellenségei közé tartozna, aki kidugja a fejét az magyar egyházi hivatalosság dezinformációjának bénító, butító és ájultságot okozó permetfelhőjéből. (Feindseligkeit – ellenséges érzület, ráadásul „ugrásra kész”, sprungbereit: ez Ratzinger szava. A – nem – Williamson-ügyet magyarázó levelének fordítója elferdíti az eredetit. A német szöveg a Frankfurter Allgemeinében ») A felhőt a magyar katolikus hírközlés bocsátja a többféle gondolati lehetőség összevetésében amúgy sem gyakorlott, kritikus kérdések iránt közömbössé nevelt, azaz szellemi éretlenségre kényszerített nyilvánosságra. Az „anyag” bevetésének módja a szokásos: a pontosabb és bővebb információk megvonása mellett – és ennek eszközeként – az egyoldalú, következésképp hazug szelekció.

Balvégzetű pedagógiai gyakorlat: akit alkalmatlannak tekintek az önállóságra, azt alkalmatlanná is teszem rá. Vagy mert magam is alkalmatlan vagyok, és mintegy saját infantilis játékaimba vonom be; vagy mert uralni kívánom a játszmát; vagy mert, mindezeken fölül, alantas örömet okoz a megtévesztés. Van, ahol mintha egyesülnének ezek az indítékok (ld. a Vatikáni Figyelő c. blogot; és elszomorító Erdő bíboros megfellebbezhetetlensége is a pápa legutóbbi leveléhez fűzött, annak értelmezését berekeszteni igyekvő, triumfalista nyilatkozatában). Családok történetéből is ismeretes, hogy a túlhajtott tekintélyelvűség következményeit a kiszolgáltatottak egy életen át megszenvedik.

Aki kicsit is figyelmesen körülnézne, tudhatná – módja volna megtudni –, hogy a „Williamson”-ügyben nincs doktrinális szempont, ill. ha van, akkor mellékes. A Piusz-„testvérület” egyértelművé tette, hogy eszméiből nem enged. Tanítása és egyben létalapja nem más, mint az emberi jogokra, ill. az ezzel kapcsolatos katolikus hagyományfejlődésre épülő zsinati passzusok elutasítása. Hogy melyek ezek a pontok, azt megpróbáltam összefoglalni egy esszében. Ha a szembenállást feladnák, megszűnnének. De nemhogy semmi jelét nem adták ilyesfajta szándéknak, hanem a kiközösítés feloldása óta is az ellenkezőjét hirdetik. Vagyis eltökélt zsinattagadók, de ez a legkevesebb: minden emberi jóérzést és minden európai típusú társadalmi konszenzust tagadnak. Klasszikusan ártó szektáról van szó, amelyet mint ilyet fogadott be a pápa – nem szabva előzetes feltételt a visszatéréshez –, miközben számtalan ép érzésű és gondolkodású hívőt, életük akár egyszeri megbicsaklása miatt, kirekeszt az egyház teljesebb közösségéből. Ezt, és nem „önmagában” az ultrák iránti jóindulatot róják fel a kritikusok a pápának. A lefebvre-isták fasizmusa nem némelyek (járulékos) eltévelyedése, hanem a mozgalom organikus jellemzője. (Erről egy komoly elemzés itt ».)

Az ügy politikai karakterére vall a pápa vonatkozó levelének retorikája is. Úgy beszél ellenségekről, hogy közben tény: a tiltakozók többsége nem ellenségesen szólal meg. A pápa is a tömegek tájékozatlanságára apellál, hiszen kevesen töltenek időt a megszólalások elemzésével. Nem ejt szót a tiltakozók érveiről, amelyeket tehát közvetetten sem ismerhet meg a sokaság. Ha szót ejtene, kiderülne, hogy nem mond igazat – bizony, sajnos – az egyházfő. Szövege a parancsuralmi rend eljáráslogikáját követi: az első lépés apróbb figyelmetlenségek elismerése; a második az értetlenség, sőt az „ellenségesség” felpanaszolása; a harmadik a saját pozíció „szelíden határozott”, vagyis fenyegető megerősítése.

Kissé mulatságos: Róma botladozó tanonc volna az internet kezelésében… Természetesen a Pinochet-, Le Pen-, Északi Liga- stb. támogató akciókkal érdemeket szerzett, valamint Európa-szerte neonáci kapcsolatok szövevényébe bonyolódott társulat politikai arculata számos forrásból megismerhető. A kiáltó tényt illetően sem a pápa, sem a vatikáni diplomácia nem szenvedhet krónikus információhiányban. Miért kellene összekevernünk mégoly mozdíthatatlan Róma-tiszteletünket az álnaivitással vagy a vaksággal?

Tanbeli szempontok itt legfeljebb annyiban merülnek fel, hogy fény derül mellékes voltukra. Mielőtt bárki összeesküvés-elméletre gyanakodna, érdemes megnéznie a „piuszos” nyilatkozatok és a társulat működését elemző – nem pamfletszerű – szövegek sokaságát (fontos forrás: Münsteraner Forum für Theologie und Kirche). Egyebek közt az akár nemzetiszocialista diktatúra árán is visszaállítandó „katolikus” államrend elméleti megalapozását a katolikus ultrakonzervatívok egyik folyóiratában (Schmidberger: „Egy keresztény társadalmi rend alapelvei”, Civitas); és nyilván érdekesek a magyarországi populizmusban és szélsőjobboldali eszmékben fellelhető analógiák is. Nem szükséges tendenciózusan rakosgatni a mozaikokat, a kép árnyalt és világos. Látható, ki fia-borjával „könyörületes” a másokkal kevésbé előzékeny pápa. A latin mise ezúttal díszlet.

A kiközösítés visszavonása ellen tiltakozók közül tudtommal senki nem vádolta gonosz eszmékkel a pápát. De ha nem tudja értelmezni a tanácsadói által keresztülvitt ügyet, akkor egyházvezetői felelősségének kérdése fölvethető. És akkor is, ha valahogyan – jószándékkal – értelmezi, de a másként vélekedőket ellenségnek kiáltja ki.

Vitát folytatni akkor a legnehezebb, ha egyenlőtlenül oszlanak meg az ismeretek. Ezek azonban kisajátíthatatlanok. Nézzen utána, akit tényleg érdekel a dolog.

Címszavak egy zsinat utáni egyházi agendához

Részlet Paulo Suess német származású brazil teológus tanulmányából, amely a Mérleg következő számában lesz olvasható. Az eredeti német szöveg a münsteri Teológiai és Politikai Intézet honlapján »

A vallási szférában nem állnak készen – így az egyházban sem – más válaszok, mint amelyek a modernségben lelhetők fel. A modernség előtti mintákat követő fundamentalizmus például, mely hajlik rá, hogy demokratikus, alkotmányos és racionális rendszereket tekintélyelvű magatartással és házi szentekre való hivatkozással helyettesítsen, bizonyosan nem kínálhat fel történelmi megoldásokat. Az evangélium, az egyház fundamentuma azonban arra ösztönöz, hogy távlatokat fedezzünk fel, elsődleges feladatokat határozzunk meg és olyan cselekvésmódokat válasszunk, amelyek fontosak lehetnek a társadalmi együttélés szempontjából, amennyiben radikálisan kétségbe vonják a „természetes egyenlőtlenség” piac sugallta nagyelbeszélését.

A modernség dinamikáját a neoliberális piac diktálja, e kettőt azonban nem szabad összetévsztenünk. A keresztények harca az igazságosságért a modernség vívmányaira támaszkodik. E vívmányok jelentős része csupán a felvilágosodott elitek jelvénye (demokrácia, jogegyenlőség, polgárjogok), amely minden valóságalapot nélkülöz. Ilyen jelvény az evangélium is, amely épp ezért valódi helyét keresi. A felszabadulás mindig valóságos helyek meghódításában konkretizálódik. Az emblémák, javaslatok, sugallatok, prioritások és választások annak lehetőségét jelzik, hogy beavatkozhatunk a történelem nagy elbeszéléseibe és megszakításokat hozhatunk létre. Az emblémák, melyek az utópiák jelképes, anyagszerű kifejeződései, hozzájárulhatnak a valóság átalakításához. A hosszú menetelés kiindulópontja: a távoli szemhatár.

Az egyes korszakok „nagy elbeszélésének” erőszaktételével – amelyet hierarchiák, másodlagos erények (engedelmesség, tisztaság, pontosság) és kirekesztés jellemeznek – az intézményes egyházat olyan közösségek hálózataként foghatnánk fel, amelyek hitük erejében ellenállnak mindenfajta hegemóniának és vigaszt nyújtanak azoknak, akik „rablók kezébe kerültek” (Lk 10,25 kk.). A „bőséges élethez” vezető utat csak az áldozatokkal való szolidaritás járhatja be. Az ingyenesség terét az önzetlen társiasság jelöli ki. A kereszten történt szabadulásból érthetjük meg Jézus megtestesülését is: mint a szolidaritás és a jelenlét mintáját (GS 32), mint a Jézus-követés modelljét.

A megbékülés akkor és csakis akkor lehetséges, ha a kereszténységet ideológiától mentesen gyakoroljuk. Az evangélium szerinti kiengesztelődés azt jelenti, hogy az elvándorlást és kirekesztést az egyenlőtlenségekkel szembeni megmozdulássá, a száműzetést exodussá változtatjuk át annak érdekében, hogy új élettervet valósíthassunk meg. Ennek célja nem pusztán a visszailleszkedés abba a társadalomba melyet szétaprózott a neoliberalizmus. Még csak nem is a mennyiség dimenzió, nem „valamivel több” elérése. A cél sokkal inkább az élet minőségi dimenziója, azé az életé, melyet a húsvéti tapasztalat ingyenessége strukturál. A menekültek és a kitaszítottak nem akarnak olyan hazába visszatérni, amely semmit sem változott azóta, hogy kitaszította őket. Ha a migrációban nem volna elegendő erő ahhoz, hogy átalakítsa a mechanizmusokat, melyek előidézték, akkor csupán egy óriáskerék körforgása volna: szolgák visszatérése a változatlanul fennálló szolgaságba.

A misszionáló közösségnek dinamikus és minőségi ismérvei vannak. Új „látomásából” erőt merítve nem javak vagy lelkek birtoklására törekszik, hanem új emberi kapcsolatokat épít. Nem akarja birtokba venni vágyainak „tárgyát”, Istent, hanem látni akarja, színről színre. Isten radikális mássága garancia a másik másságának elismerésére. A „misszós vágy” nem tulajdonra pályázik, hanem a másság megnyilatkozását keresi. Nem azért indulunk „misszióba”, hogy házakat nyissunk meg, hanem azért, hogy utakat tárjunk föl. A tulajdon: az út vége. Lefoglal magának és rabszolgává tesz. A „vágy tárgya” csak útközben nyilatkozhat meg. Ahhoz, hogy színről színre láthassuk Istent, nem szükséges célszalagot átszakítanunk. Ő az út enyhe fuvallatában van jelen, a szegények szomorú és vidám tekintetében, idegen vendég, az emmauszi vándorok alakjában tér be hozzánk. Az utak, az emberi kapcsolatok és a szegények a Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott, birtokolhatatlan Isten jelzései.

A missziós közösség saját szabad tanúságtételének vonzerejében bízik. Lemond a reklámról és a fegyverekről. Jézus szellemében zarándokolni azt jelenti, hogy felegyenesedve, egyszerűségben és szegénységben járjuk utunkat. A zarándoklét a szegények melletti döntés helye. A bevándorlók és az utcára tett hajléktalanok arra emlékeztetik a keresztény közösséget, hogy az egymással való osztozás legradikálisabb formája az útonlevés. Isten adományai elhasználódásuk mértékében sokszorozódnak. „Amikor elküldtelek benneteket erszény, tarisznya és saru nélkül, szenvedtetek-e hiányt valamiben?” (Lk 22,35) Platón szerint az erósz a hiány és a fölösleg gyermeke. Az út teljessége az úton lévők lemondásában lakik. Az osztozás az egyeduralmi társadalom alapvető konfliktusaira utal: a szó, az úti alkalmak és a javak megosztására – nem a mégoly szociális és demokratikus fékekkel ellátott piacgazdaságban, hanem a szegények maguk közt megvalósuló osztozkodása révén. Az úton lévők osztozkodása az igazságosság és a remény jele. Azt a sejtelmünket élteti, hogy minden másként is lehetne, hogy a külső kényszer idegen az emberi természettől, s hogy az instrumentális ész beláthatóan az ész történelmi torzulása.

A „megbékélés szelleme” ellentétben áll az árucsere uralta világhoz való alkalmazkodással: etikai felháborodást kelt, önállóságot ad, ellenáll az eszközzé alacsonyító hatalmi struktúráknak. A lényeg nem feltétlenül a szóbeli felháborodás. Az evangélium arra bátorít, hogy tiltakozásunkat pozitív és gyakorlati fprmában fejezzük ki; hogy segítsünk az áldozatoknak. Az áldozatok közelsége nem engedi, hogy az evangélium „nagy elbeszéléssé” váljék és az uralkodó osztályt vagy kultúrát szolgálja. Kritikai diskurzusra szólít mindenfajta diadalmas vagy egyeduralkodó beszéddel szemben. Az emberi forradalmakkal ellentétben az evangélium csak egyféle diadalt ismer: az élet győzelmét a halál fölött, amelyet Krisztus feltámadása hirdet meg. A világhoz való alkalmazkodás elutasítása lehetővé teszi, hogy a megnyomorított emberiség megtapasztalja az Ország váratlan beköszöntét (vö. Mt 19,16 és Lk 10,25). A szegényekhez és az idegenekhez közeledő egyház „kegyelmi állapotban” van. Istentapasztalatra útközben teszünk szert: amikor az idegenben felfedezzük a felebarátot.

Nem Williamson-ügy

Részlet egy esszéből, melyet aláírás nélkül közölt a Telepolis nevű internetes portál. A szerzők, két teológiai tanár, németországi katolikus teológiai fakultáson oktatnak. A névtelenség indoklását ld. az eredeti szöveg elején (németül) »

„A múlt héten végképp átléptük a szégyenküszöböt. Mi másról volna szó, mint »célzott összeesküvésről«? Mi egyébről, mint hogy alattomos médiaemberek rábírnak egy püspököt: beszéljen össze-vissza, hozza hírbe magát, indítson kampányt XVI. Benedek pápa ellen? Ilyesfajta védekezési stratégiák már csak a szélsőjobbon használatosak; összeesküvés-elméleteket a Vatikán kárára leginkább Dan Brown & Co. szokott még szőni. Elviselhetetlen, ha a katolikus egyház magasrangú tisztségviselőitől hallunk hasonlókat. Kivel szövetkezik pl. Gerhard Ludwig Müller regensburgi püspök, amikor XVI. Benedek elleni kampányról beszél? Vagy a római kúria német bíborosa, Paul Josef Cordes, amikor a XVI. Benedekkel szembeni erőteljes németországi kritikára válaszolva a »kútmérgezés« antiszemita fordulatát koptatja tovább? (…) A kreuz.net weboldalon megint tort ül a »Sion bölcseinek jegyzőkönyvei«. A pápa elleni kampányról való beszédnek jó sajtója van. Pedig hát végső soron nem más zajlik, mint »pogrom a Lefebrvre-isták ellen«.” (…)

„Tény, hogy XVI. Benedek a legnagyobb fokú előzékenységet tanúsította egy olyan csoportosulás iránt, amelynek legalábbis szakadár törekvése jó ideje ismert, és amely a II. Vatikáni Zsinattal együtt a katolikus egyház lényeges tanításait is elutasítja.” (…)

„Korántsem új az az érzés, hogy az egyház egységéért vívott küzdelem megtorpant. A hatvanas és a korai hetvenes évek hatalmas lendülete után kijózanodást tapasztalhattunk mind a katolikus, mind az evangélikus világban. De az egyházi rend és a szentségek kérdésében megmaradt az elszántság, olyannyira, hogy két német teológus, Heinrich Fries és Karl Rahner 1983-ban az alábbi javaslatot tette: mivel a lényeges kérdésekben egyetértés alakult ki, a katolikus egyháznak el kellene ismernie az evangélikus egyházi rendet, hogy együtt ünnepelhessük az istentiszteletet. Ha meg vagyunk győződve róla, hogy a közös istentisztelet nemcsak jelzi, hanem elő is mozdítja az egyház egységét, akkor a többi vitás kérdés majd megoldódik. Nyilvánvaló a párhuzam a X. Szent Piusz Papi Testvérülettel: háttérbe szorítjuk a II. Vatikáni Zsinat szemlátomást másodlagos tanításait – a vallásszabadságot, a tudományos kutatás szabadságát vagy azt a kétségkívül mellékes problémát, hogy igazhitű-e a megreformált liturgia –, és egy dektérum kibocsátásával helyreállítjuk az egységet. Van azonban egy lényeges különbség: az evangélikus egyház, amellyel Karl Rahner és Heinrich Fries kapcsolatban állt, az egységre törekedve szükség esetén szeretett hagyományairól is hajlandó volt lemondani. A Piusz Testvérület ellenben saját nézeteihez kívánja visszavezetni Rómát.

Becsületére váljék Benedeknek, hogy gondja van az egyház egységére. Az egyházi központ legitim és támogatást érdemlő szándéka, hogy a valódi katolicitás szellemében a katolikus jobboldal köreit se hagyja belesüllyedni az extremizmusba. Csakhogy a FSSPX (X. Szent Piusz Papi Testvérület) püspökei iránt Benedek olyannyira meghökkentő és nyilvánvalóan feltétlen előzékenységet tanúsított, hogy katasztrofális benyomást keltett vele: a jézusi könyörületesség és az egységért érzett gond leple alatt Róma szektás irányzatoknak kíván kedvezni. Azt, hogy a kiközösítés feltétel nélküli feloldása korántsem csupán az atyai »kegyelem« cselekedeteként, hanem egyházpolitikai jelzésként fogható fel, a Péter-Testvériség csaknem húsz éves fennállása is tanúsítja. Utóbbinak megengedték, hogy a liturgiát megújítatlan formájában ünnepelje. Ha csak a csendes miséről volna szó, a négy püspök [ti. a társaság kiközösített, majd visszafogadott püspökei] már rég visszatértek volna az egyházba. A FSSPX esetében épphogy nem a megreformált vagy megreformálatlan mislről van szó, hanem a tagjai kergette totalitárius és fasiszta állam- és társadalomfantáziákról.” (…)

„Antiszemita, antidemokratikus, fasiszta és nőgyűlölő megnyilvánulások régóta ismeretesek a tagok részéről. Legutóbbi nyilatkozataikból is egyértelműen kiderül, hogy nem csupán »Williamson-ügyről« van szó. Ha ugyanis közelebbről megnézzük a „testvérületet” s főként történelmi gyökereit, borzongani kezdünk: Franciaországban vagyunk, az 1900-as évek fordulóján. A papokat az állam fizeti, divat az antiszemitizmus, egy Dreyfus nevű zsidó katonatisztet jogtalanul vádolnak kémkedéssel és csak zsidó volta miatt ítélik el. Későn rehabilitálják (…) A Francia Köztársaságra nagy nyomás nehezedik, 1905-ben teljesen különválik az egyháztól. E feszültséggel terhes helyzetben modernség- és liberalizmus ellenes, klerikális, antiszemita, monarchista és reakciós körök megalapítják az Action française-t. Ennek célja, hogy mindazt visszahozza, ami 1789 előtt volt: legyen a katolicizmust ismét államvallás – igaz: türelmet gyakorolva a zsidók és a protestánsok iránt –, szűnjék meg a sajtó-, vélemény- és vallásszabadság, álljon helyre az abszolút monarchia. A hivatalos egyház álláspontja voltaképp egyértelmű volt: az Action française-t már X. Piusz elítélte, és amikor a 20-as években Billot bíboros nem akart eltávolodni az Action française-től, XI. Piusz pápa megfosztotta bíborosi méltóságától. Az egyház, noha távol állt tőle a haladáseszme, a reakciónak ezt a formáját elutasította. A II. világháborúban az Action française a kollaboráns Vichy-kormányt támogatta. Az Action française köreiből származik Marcel Lefebvre érsek. Nem újdonság, hogy a Piusz Testvérület az alapítót követi és az ő szellemi arculatához igazodik. A sajtóból a 70-es évek óta tudható, hogy a testvérület burkolt célkitűzése egy antimodern, antiszemita, iszlám-ellenes és antiliberális társadalmi rend.” (…)

„Még egyenesebben fogalmazva: a Piusz Testvérület leplezetlenül fasiszta gondolkodásmódot képvisel, ezt azonban keresztény mázzal vonja be. Williamson püspök holokauszttagadása csak a jéghegy csúcsa, nem pusztán sajnálatos egyedi eset. Miközben II. János Pál világos álláspontra helyezkedett – a testvérülettől megkövetelte, hogy feltétel nélkül ismerje el a II. Vatikáni Zsinatot, ha vissza akar térni az egyházba –, Lefebvre követői alkotmányba ütköző nézeteket hirdettek. Most azonban Benedek kinyitotta Pandora szelencéjét: ellenszolgáltatás nélkül feloldotta a négy püspök kiközösítését. Márpedig ha feltétel nélkül felvesz olyanokat embereket az egyházba, akik fasisztoid gondolatokat dédelgetnek és az egész egyházat saját gondolkodásmódjukhoz akarják téríteni, a II. Vatikánumot pedig meg nem történtté kívánják tenni, akkor a nehézséget nem Williamson, hanem maga Róma jelenti. XVI. Benedek olcsó egység fejében szolgáltatta ki a zsinatot és vívmányait.” (…)