Miért nehéz bármit megvitatni?

Bármilyen vita nehézségét egyebek közt abban látom, hogy egyházi ügyekben úgyszólván kötelező bűntudatot érezni a tájékozódás miatt. Mintha a pápa ellenségei közé tartozna, aki kidugja a fejét az magyar egyházi hivatalosság dezinformációjának bénító, butító és ájultságot okozó permetfelhőjéből. (Feindseligkeit – ellenséges érzület, ráadásul „ugrásra kész”, sprungbereit: ez Ratzinger szava. A – nem – Williamson-ügyet magyarázó levelének fordítója elferdíti az eredetit. A német szöveg a Frankfurter Allgemeinében ») A felhőt a magyar katolikus hírközlés bocsátja a többféle gondolati lehetőség összevetésében amúgy sem gyakorlott, kritikus kérdések iránt közömbössé nevelt, azaz szellemi éretlenségre kényszerített nyilvánosságra. Az „anyag” bevetésének módja a szokásos: a pontosabb és bővebb információk megvonása mellett – és ennek eszközeként – az egyoldalú, következésképp hazug szelekció.

Balvégzetű pedagógiai gyakorlat: akit alkalmatlannak tekintek az önállóságra, azt alkalmatlanná is teszem rá. Vagy mert magam is alkalmatlan vagyok, és mintegy saját infantilis játékaimba vonom be; vagy mert uralni kívánom a játszmát; vagy mert, mindezeken fölül, alantas örömet okoz a megtévesztés. Van, ahol mintha egyesülnének ezek az indítékok (ld. a Vatikáni Figyelő c. blogot; és elszomorító Erdő bíboros megfellebbezhetetlensége is a pápa legutóbbi leveléhez fűzött, annak értelmezését berekeszteni igyekvő, triumfalista nyilatkozatában). Családok történetéből is ismeretes, hogy a túlhajtott tekintélyelvűség következményeit a kiszolgáltatottak egy életen át megszenvedik.

Aki kicsit is figyelmesen körülnézne, tudhatná – módja volna megtudni –, hogy a „Williamson”-ügyben nincs doktrinális szempont, ill. ha van, akkor mellékes. A Piusz-„testvérület” egyértelművé tette, hogy eszméiből nem enged. Tanítása és egyben létalapja nem más, mint az emberi jogokra, ill. az ezzel kapcsolatos katolikus hagyományfejlődésre épülő zsinati passzusok elutasítása. Hogy melyek ezek a pontok, azt megpróbáltam összefoglalni egy esszében. Ha a szembenállást feladnák, megszűnnének. De nemhogy semmi jelét nem adták ilyesfajta szándéknak, hanem a kiközösítés feloldása óta is az ellenkezőjét hirdetik. Vagyis eltökélt zsinattagadók, de ez a legkevesebb: minden emberi jóérzést és minden európai típusú társadalmi konszenzust tagadnak. Klasszikusan ártó szektáról van szó, amelyet mint ilyet fogadott be a pápa – nem szabva előzetes feltételt a visszatéréshez –, miközben számtalan ép érzésű és gondolkodású hívőt, életük akár egyszeri megbicsaklása miatt, kirekeszt az egyház teljesebb közösségéből. Ezt, és nem „önmagában” az ultrák iránti jóindulatot róják fel a kritikusok a pápának. A lefebvre-isták fasizmusa nem némelyek (járulékos) eltévelyedése, hanem a mozgalom organikus jellemzője. (Erről egy komoly elemzés itt ».)

Az ügy politikai karakterére vall a pápa vonatkozó levelének retorikája is. Úgy beszél ellenségekről, hogy közben tény: a tiltakozók többsége nem ellenségesen szólal meg. A pápa is a tömegek tájékozatlanságára apellál, hiszen kevesen töltenek időt a megszólalások elemzésével. Nem ejt szót a tiltakozók érveiről, amelyeket tehát közvetetten sem ismerhet meg a sokaság. Ha szót ejtene, kiderülne, hogy nem mond igazat – bizony, sajnos – az egyházfő. Szövege a parancsuralmi rend eljáráslogikáját követi: az első lépés apróbb figyelmetlenségek elismerése; a második az értetlenség, sőt az „ellenségesség” felpanaszolása; a harmadik a saját pozíció „szelíden határozott”, vagyis fenyegető megerősítése.

Kissé mulatságos: Róma botladozó tanonc volna az internet kezelésében… Természetesen a Pinochet-, Le Pen-, Északi Liga- stb. támogató akciókkal érdemeket szerzett, valamint Európa-szerte neonáci kapcsolatok szövevényébe bonyolódott társulat politikai arculata számos forrásból megismerhető. A kiáltó tényt illetően sem a pápa, sem a vatikáni diplomácia nem szenvedhet krónikus információhiányban. Miért kellene összekevernünk mégoly mozdíthatatlan Róma-tiszteletünket az álnaivitással vagy a vaksággal?

Tanbeli szempontok itt legfeljebb annyiban merülnek fel, hogy fény derül mellékes voltukra. Mielőtt bárki összeesküvés-elméletre gyanakodna, érdemes megnéznie a „piuszos” nyilatkozatok és a társulat működését elemző – nem pamfletszerű – szövegek sokaságát (fontos forrás: Münsteraner Forum für Theologie und Kirche). Egyebek közt az akár nemzetiszocialista diktatúra árán is visszaállítandó „katolikus” államrend elméleti megalapozását a katolikus ultrakonzervatívok egyik folyóiratában (Schmidberger: „Egy keresztény társadalmi rend alapelvei”, Civitas); és nyilván érdekesek a magyarországi populizmusban és szélsőjobboldali eszmékben fellelhető analógiák is. Nem szükséges tendenciózusan rakosgatni a mozaikokat, a kép árnyalt és világos. Látható, ki fia-borjával „könyörületes” a másokkal kevésbé előzékeny pápa. A latin mise ezúttal díszlet.

A kiközösítés visszavonása ellen tiltakozók közül tudtommal senki nem vádolta gonosz eszmékkel a pápát. De ha nem tudja értelmezni a tanácsadói által keresztülvitt ügyet, akkor egyházvezetői felelősségének kérdése fölvethető. És akkor is, ha valahogyan – jószándékkal – értelmezi, de a másként vélekedőket ellenségnek kiáltja ki.

Vitát folytatni akkor a legnehezebb, ha egyenlőtlenül oszlanak meg az ismeretek. Ezek azonban kisajátíthatatlanok. Nézzen utána, akit tényleg érdekel a dolog.