Címszavak egy zsinat utáni egyházi agendához

Részlet Paulo Suess német származású brazil teológus tanulmányából, amely a Mérleg következő számában lesz olvasható. Az eredeti német szöveg a münsteri Teológiai és Politikai Intézet honlapján »

A vallási szférában nem állnak készen – így az egyházban sem – más válaszok, mint amelyek a modernségben lelhetők fel. A modernség előtti mintákat követő fundamentalizmus például, mely hajlik rá, hogy demokratikus, alkotmányos és racionális rendszereket tekintélyelvű magatartással és házi szentekre való hivatkozással helyettesítsen, bizonyosan nem kínálhat fel történelmi megoldásokat. Az evangélium, az egyház fundamentuma azonban arra ösztönöz, hogy távlatokat fedezzünk fel, elsődleges feladatokat határozzunk meg és olyan cselekvésmódokat válasszunk, amelyek fontosak lehetnek a társadalmi együttélés szempontjából, amennyiben radikálisan kétségbe vonják a „természetes egyenlőtlenség” piac sugallta nagyelbeszélését.

A modernség dinamikáját a neoliberális piac diktálja, e kettőt azonban nem szabad összetévsztenünk. A keresztények harca az igazságosságért a modernség vívmányaira támaszkodik. E vívmányok jelentős része csupán a felvilágosodott elitek jelvénye (demokrácia, jogegyenlőség, polgárjogok), amely minden valóságalapot nélkülöz. Ilyen jelvény az evangélium is, amely épp ezért valódi helyét keresi. A felszabadulás mindig valóságos helyek meghódításában konkretizálódik. Az emblémák, javaslatok, sugallatok, prioritások és választások annak lehetőségét jelzik, hogy beavatkozhatunk a történelem nagy elbeszéléseibe és megszakításokat hozhatunk létre. Az emblémák, melyek az utópiák jelképes, anyagszerű kifejeződései, hozzájárulhatnak a valóság átalakításához. A hosszú menetelés kiindulópontja: a távoli szemhatár.

Az egyes korszakok „nagy elbeszélésének” erőszaktételével – amelyet hierarchiák, másodlagos erények (engedelmesség, tisztaság, pontosság) és kirekesztés jellemeznek – az intézményes egyházat olyan közösségek hálózataként foghatnánk fel, amelyek hitük erejében ellenállnak mindenfajta hegemóniának és vigaszt nyújtanak azoknak, akik „rablók kezébe kerültek” (Lk 10,25 kk.). A „bőséges élethez” vezető utat csak az áldozatokkal való szolidaritás járhatja be. Az ingyenesség terét az önzetlen társiasság jelöli ki. A kereszten történt szabadulásból érthetjük meg Jézus megtestesülését is: mint a szolidaritás és a jelenlét mintáját (GS 32), mint a Jézus-követés modelljét.

A megbékülés akkor és csakis akkor lehetséges, ha a kereszténységet ideológiától mentesen gyakoroljuk. Az evangélium szerinti kiengesztelődés azt jelenti, hogy az elvándorlást és kirekesztést az egyenlőtlenségekkel szembeni megmozdulássá, a száműzetést exodussá változtatjuk át annak érdekében, hogy új élettervet valósíthassunk meg. Ennek célja nem pusztán a visszailleszkedés abba a társadalomba melyet szétaprózott a neoliberalizmus. Még csak nem is a mennyiség dimenzió, nem „valamivel több” elérése. A cél sokkal inkább az élet minőségi dimenziója, azé az életé, melyet a húsvéti tapasztalat ingyenessége strukturál. A menekültek és a kitaszítottak nem akarnak olyan hazába visszatérni, amely semmit sem változott azóta, hogy kitaszította őket. Ha a migrációban nem volna elegendő erő ahhoz, hogy átalakítsa a mechanizmusokat, melyek előidézték, akkor csupán egy óriáskerék körforgása volna: szolgák visszatérése a változatlanul fennálló szolgaságba.

A misszionáló közösségnek dinamikus és minőségi ismérvei vannak. Új „látomásából” erőt merítve nem javak vagy lelkek birtoklására törekszik, hanem új emberi kapcsolatokat épít. Nem akarja birtokba venni vágyainak „tárgyát”, Istent, hanem látni akarja, színről színre. Isten radikális mássága garancia a másik másságának elismerésére. A „misszós vágy” nem tulajdonra pályázik, hanem a másság megnyilatkozását keresi. Nem azért indulunk „misszióba”, hogy házakat nyissunk meg, hanem azért, hogy utakat tárjunk föl. A tulajdon: az út vége. Lefoglal magának és rabszolgává tesz. A „vágy tárgya” csak útközben nyilatkozhat meg. Ahhoz, hogy színről színre láthassuk Istent, nem szükséges célszalagot átszakítanunk. Ő az út enyhe fuvallatában van jelen, a szegények szomorú és vidám tekintetében, idegen vendég, az emmauszi vándorok alakjában tér be hozzánk. Az utak, az emberi kapcsolatok és a szegények a Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott, birtokolhatatlan Isten jelzései.

A missziós közösség saját szabad tanúságtételének vonzerejében bízik. Lemond a reklámról és a fegyverekről. Jézus szellemében zarándokolni azt jelenti, hogy felegyenesedve, egyszerűségben és szegénységben járjuk utunkat. A zarándoklét a szegények melletti döntés helye. A bevándorlók és az utcára tett hajléktalanok arra emlékeztetik a keresztény közösséget, hogy az egymással való osztozás legradikálisabb formája az útonlevés. Isten adományai elhasználódásuk mértékében sokszorozódnak. „Amikor elküldtelek benneteket erszény, tarisznya és saru nélkül, szenvedtetek-e hiányt valamiben?” (Lk 22,35) Platón szerint az erósz a hiány és a fölösleg gyermeke. Az út teljessége az úton lévők lemondásában lakik. Az osztozás az egyeduralmi társadalom alapvető konfliktusaira utal: a szó, az úti alkalmak és a javak megosztására – nem a mégoly szociális és demokratikus fékekkel ellátott piacgazdaságban, hanem a szegények maguk közt megvalósuló osztozkodása révén. Az úton lévők osztozkodása az igazságosság és a remény jele. Azt a sejtelmünket élteti, hogy minden másként is lehetne, hogy a külső kényszer idegen az emberi természettől, s hogy az instrumentális ész beláthatóan az ész történelmi torzulása.

A „megbékélés szelleme” ellentétben áll az árucsere uralta világhoz való alkalmazkodással: etikai felháborodást kelt, önállóságot ad, ellenáll az eszközzé alacsonyító hatalmi struktúráknak. A lényeg nem feltétlenül a szóbeli felháborodás. Az evangélium arra bátorít, hogy tiltakozásunkat pozitív és gyakorlati fprmában fejezzük ki; hogy segítsünk az áldozatoknak. Az áldozatok közelsége nem engedi, hogy az evangélium „nagy elbeszéléssé” váljék és az uralkodó osztályt vagy kultúrát szolgálja. Kritikai diskurzusra szólít mindenfajta diadalmas vagy egyeduralkodó beszéddel szemben. Az emberi forradalmakkal ellentétben az evangélium csak egyféle diadalt ismer: az élet győzelmét a halál fölött, amelyet Krisztus feltámadása hirdet meg. A világhoz való alkalmazkodás elutasítása lehetővé teszi, hogy a megnyomorított emberiség megtapasztalja az Ország váratlan beköszöntét (vö. Mt 19,16 és Lk 10,25). A szegényekhez és az idegenekhez közeledő egyház „kegyelmi állapotban” van. Istentapasztalatra útközben teszünk szert: amikor az idegenben felfedezzük a felebarátot.