Időszűke miatt: részletek egy kisesszéből. Első változata a Boór Jánost hetvenötödik születésnapján köszöntő ünnepi kötet számára íródott.
„Ha a »zsinati szellem« kezdetben egyháztörténelmi fordulatot jelölhetett, később éppenséggel korrekciós műveletek, sőt ellenirányú szándékok eszközeként jött kapóra: felidézéséhez (a szellem megidézéséhez) egyre többször társul megrovó figyelmeztetés az egyedül üdvös interpretáció tulajdonjogára.
A megújulás ismert tényeinek felsorolása e bonyolultabb retoriko-politikai játszma előterében erőtlen emlékeztető volna (noha persze időről időre megkerülhetetlen; talán fontosabb, mint valaha). Amit a II. Vatikánum megelőlegezte útirányokról és a dokumentumaiban rögzített tanításokról összegezve elmondhatnánk, számtalan feldolgozásban, akár iskolás rövidletek formájában is könnyen hozzáférhető. Egyetlen, XXIII. János pápa nevezetes ablak-metaforájára is utaló szóval magát a feltárulást nevezhetnénk e szellemiség fő vonásának. A dialógus készsége tudvalevőleg nem csupán feltételezi a másik (és a gyökeresen más) megértésének szándékát, az idegen megtapasztalásának termékenységébe vetett bizalmat: azt, hogy a találkozás történéseire való ráhagyatkozás új önmegértés esélyét hordozza. A mindig kockázatos, az önazonosság előzetes képleteit veszélybe sodró odafordulás, a II. Vatikáni Zsinaton a katolikus egyház nyitottsága a korábban anathémával sújtott történelmi rivális, a modern civilizáció felé magát az identitást érteti meg újra: mint a nem ismert, a váratlan, a nem azonos mozzanatát tartalmazó valóságot – mindenfajta hit alapját – és egyidejűleg mint a másikkal a maga különösségében, idegenségében való azonosulás dinamikus képességét, a másban való részesedést mint a hívő önazonosság feltételét, s tágabban mint a kulturalitás, a kultúrában való létezés biztosítékát. Megkockáztatható, hogy az új lendület, amit a hajdan egybegyűlt „atyák” közül sokan nehezen vettek tudomásul – és amire a zsinatot „elsimító”, az egyháztörténelem integritásába „visszaíró” jelenkori igyekezet negatív választ ad – vélhetően e kölcsönös kulturális meghatározottság természetes következménye: abból a körülményből fakad, hogy a kereszténység nem valamiképpen szóba áll a világi művelődés információival, s nem valamely rögzíthető arány és mérték szerint határozza meg hozzájuk fűződő viszonyát, hanem maga is része a kultúrának. És nemcsak oly módon, hogy a kommunikáció üdvös megvalósulása esetén kapni és adni, befogadni és legsajátabb lényegét, kinyilatkoztatott igazságát közölni egyaránt módjában és jogában áll. Hanem abban az értelemben is, hogy nincs nyelvi eszköze, amellyel különválaszthatná örök szubsztanciáját a járulékos, az idők során »hozzáadódott« elemektől; lévén minden egyes szava a változó kultúra része. A gyökeres azonosság – a szekuláris kultúrától való idegenkedés sokszor figyelmen kívül hagyott túloldala, mely a modernség korszakában nem egyszer Berührungsangsttá, érintkezés-iszonnyá mélyült – nem a szembenállást, hanem a megbékélést, nem az ítéletet, hanem a rokonszenvet, nem a természetfölötti igazság személytelen vagy monologikus képviseletét, hanem átadásának személyes és személyközi alkalmait, nem a historikus jelöletű felekezeti bezárulást, hanem a jövőből táplálkozó ökumenikus szándékot igazolja. Épp ezért a tanítás eredendő minőségigényével szemközt elidegenítőek – ha a katolikus identitáspolitika sajátos szemszögéből helyénvalónak látszanak is – a szolidaritás, a személyközi viszony és a keresztény, ill. vallásközi ökumené felmondásának vagy halasztásának az utóbbi időben megszaporodott nyelvi aktusai.
Pedig kínálkozik más út. Érdemes fontolóra venni ama képesség kitüntetett szerepét, amelynek a francia teológus, Ghislain Lafont középponti jelentőséget tulajdonít a teológiai ismeretelméletben: a képzelőerőét. Ha a hívő töprengés nem az aggodalomra összpontosít – ha van bátorsága nem azon morfondírozni, hogy mi megy veszendőbe, amikor az igazság sebezhető mivoltában mutatkozik meg –, hanem az élő kommunikációban létesülő kölcsönösség ígéretét tartja szem előtt, akkor nagyon is lehetséges, hogy látóterében a vélt veszteségek körvonalai helyett az önmagát időbeli változásaiban fenntartó hagyomány eredeti alakzatai rajzolódnak ki. Mert miért is kellene félni annak elnémulásától, amiről folyamatosan szó esik? amit az árnyalt megközelítések intellektuális szenvedélye és a beszélgetőpartnerek egymás iránti tisztelete nemhogy elhallgattatna, ellenkezőleg: teljesebben szólaltat meg?”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése