A zsinat hermeneutikája?

Egyre több szó esik XVI. Benedek pápa 2005. december 22-i beszédéről, melyet a római Kúria tagjai (a vatikáni hivatalnokok) előtt tartott, és amelyben felvázolta a II. Vatikáni Zsinat – nézete szerint – helytálló hermeneutikáját. A pápa a „folytonosság hermeneutikájaként” jellemzett elképzelését szembeállítja a „szakítás hermeneutikájával”, amely – szerinte egyoldalúan – a legutóbbi zsinat innovatív, az előzőekéhez képest merőben új tanítását hangsúlyozza. A pápa ezzel szemben folytonosság és reform szerves összetartozására figyelmeztet.
A homília szövege az elmúlt (2009-es) évben ismét sokak figyelmének középpontjába került. Ennek oka elsősorban az a tény, hogy a régi latin mise (az ún. tridenti rítus) újraengedélyezésétől – gyakorlatilag a zsinati liturgikus reform különös ellentételezésétől (tehát reformjellegének felszámolásától) – a zsinattagadó, tradicionalista, különféle szélsőjobboldali alakulatokkal kapcsolatot tartó „X. Piusz Testvérület” felé tett rokonszenvező gesztusokon át egészen az ugyancsak vitatott XII. Piusz pápa boldoggá avatásának felgyorsításáig a jelenlegi pápa sokféleképpen jelezte, mit ért kontinuitáson. A kérdezéstől idegenkedő tekintélytisztelet új fogalmi eszköznek örvendhet.
A hermeneutika (mint filozófiai diszciplína) művelői munkáikban nem a katolikus egyház teológiapolitikájával foglalkoznak. A pápa joggal számíthatott tehát arra, hogy a „hermeneutika” varázsszava elsősorban azokat fogja elbűvölni, akik fenntartás nélkül üdvözlik intézkedéseit, ezért nem érdekük a pápai kijelentések kritikai mérlegelése, és zömükben vélhetően felkészültséggel sem rendelkeznek ahhoz, hogy felvessék a kérdést: hermeneutika-e egyáltalán a pápa zsinati hermeneutikája? 
Fontos volna részletesen elemezni a pápa beszédét, melynek szövege magyarul a Sapientiana c. folyóirat 2009/2. számában jelent meg Deák Viktória Hedvig szerzetesnővér fordításában. Az interneten másutt is elérhető fejtegetés itt könnyebben elolvasható. Hosszabb kommentár helyett egyelőre az alábbiakat fűzzük hozzá:
– a beszéd nem sokkal Ratzinger pápává választása után hangzott el, ezért (amint ezt lelkes olvasói nem is kétlik) programadónak tekinthető;
– folytonosság és új megértés összetartozása valóban alaptétel: úgyszólván hermeneutikai közhely. Ki gondolhatná, hogy (Gadamert szabadon idézve) „kireflektálhatja” magát a hagyományból? 
– a gondolatmenet burkoltan s helyenként nyíltan a progresszív teológia ellen irányul, amely maga is hermeneutikai folyamat: a hagyomány újjáértésének sokirányú kísérlete a jelenkor horizontjában; a nem ratzingeri értelemben vett zsinati teológia kiemelkedő képviselőinek hermeneutikai iskolázottsága sokszorosan adatolható (erre itt nincs hely; említtessék egyetlen katolikus példa; vagy egy másik, közismertebb) és aligha vitatható; velük szemben Ratzinger főként a hermeneutika szót mutatja fel; érthetően, hiszen hittudományi tájékozódása más irányt követ – köztudottan nem a hermeneutikai teológia összefüggésében helyezhető el.
– kifejezetten hermeneutika-idegen gesztus, ezért kérdésessé teszi a fogalomhasználat komolyságát, valamely értelmezés kizárólagosságának egyszemélyű (vagy egyetlen „értelmező közösségre” – adott esetben a vatikanista teológusok körére támaszkodó) eldöntése;
– a pápa ezúttal sem részletezi, ahogy vitairataiban a hit védelmével megbízott Ratzinger bíboros sem tette, az általa  „szakításnak” minősített teológiai felvetések érveit, s csupán kijelenti, de nem bizonyítja, hogy ezekben nincs meg a folytonosság mozzanata; szavait valójában egy saját maga (és konzervatív hátországa) által létrehozott, sematikus képzet ellen fordítja;
– ugyanígy jár el a Szentírás történeti-kritikai kutatásával: a címszótól (történeti-kritikai) mint, állítólag, egy profán és egyháziatlan módszer jelölőjétől sokan elborzadnak – miközben természetesen tovább csökken annak esélye, hogy a vatikáni–ratzingeri teológia hívei behatóbban foglalkozzanak az immár nagy hagyományú tudományos bibliakutatás eredményeivel. Melyek közül jó néhány, kritikai szempontjaival együtt, számára is megkerülhetetlennek bizonyulhatna. A pápa nemrég megjelent Jézus-könyvével érdemben és a részletekre kiterjedően szálltak vitába ) eltérő nézeteket valló teológusok és szentírástudósok. (Magyarul a Mérleg 2008/3-as számában olvasható alapos elemzés e Jézus-könyv szentírástudományi vonatkozásairól.) Ratzinger összegez, tudományos tekintélyével (alkalmasint méltán) tiszteletet kelt és pápai tekintélyével kötelező érvényt sugall. A teológus mindig: egy teológus. A pápa: a pápa. A pápai teológia: egy teológia vagy az egyetlen? S a vatikáni hermeneutika? Amilyen nyilvánvaló a válasz, olyan kevéssé leplezhető a tekintélyi kijelentés (vallás)politikai eredete. 
Folytathatnánk a szóban forgó beszéd továbbgondolandó mozzanatainak felsorolását. Ezekre nemigen figyelnek fel magukat előszeretettel a hagyomány igaz letéteményeseinek tekintő olvasói (s azok, akik olvasás nélkül hivatkoznak rá). Kereteink szűkössége miatt azonban inkább tanulmányozásra ajánlunk pár, a Mérlegben megjelent írást a II. Vatikáni Zsinat hermeneutikájáról – valóban arról, s nem a XVI. Benedek kormányzása idején új virágkorát élő restaurációs  ideológia vallási és szakmai hivatkozású ellenségképéről, amelynek „eredetije” persze legfeljebb az ellenségkép ellensége, messze nem az újra és újra megértendő, s mindenkor csak súlyos konzekvenciák árán újraérthető tradícióé. 
Giuseppe Ruggieri dolgozata
és John O'Malley terjedelmes tanulmánya ugyanerről
Kitér a kérdésre Peter Hünermann egyik tavalyi írása is (l. ezt a  bejegyzést).
Ha az interneten az ermeneutica del Concilio kifejezés (vagy más idegen nyelvű megfelelője) előfordulásait keressük, nagyrészt tradicionalista körök diadalmas visszhangjával találkozunk. A beszélgetés reménye pedig halványul. Ez volna a pápai értelmezéselmélet célja?