2010. január 9-én a kölni Karl Rahner Akadémia ünnepi rendezvényén a Magyarországon főként egy kiváló kézikönyv szerzőjeként ismert Wolfgang Beinert teológiaprofesszor tartott előadást a II. Vatikáni Zsinatról, ill. tanítás, hagyomány, történelem és egyház viszonyáról. A teljes szöveg németül itt olvasható. Egy kedvcsináló részlet pedig, magyarul, alább:
Az egyháztörténelem első másfél évezredét a jelenidejűség határozza meg. A krisztusi gyülekezet zsidó szektából a görög kultúra egyenrangú partnerévé alakul át. Az ókor lehanyatlásával az egyház magába olvasztja a germán gondolkodásmódokat és így hatja át a virágzó középkor nagyszerű kultúráját. E hatóerejét csak a 16. századbn veszíti el. Gnosztikus-pelagiánus dualizmus uralkodik el rajta: mindaz jó és szent, amit birtokol, és ami ő maga; az újkor pedig mindazzal együtt, amit létrehozott, az ördögé. Az egyház általános szemléletmódja a – sok hivatalos megnyilvánulásában ma is érzékelhető – mélységes pesszimizmus. (…)
A II. Vatikáni Zsinat a teremtés teológiájából indul ki. A lelkipásztori konstitúció (Gaudium et spes) antropológiai álláspontra helyezkedve a következőt jelenti ki: „Mivel minden értelmes lélekkel rendelkező és Isten képmására teremtett embernek ugyanaz a természete és ugyanaz az eredete; s mert Krisztustól megváltottan ugyanaz a hivatása és isteni rendeltetése, egyre határozottabban el kell ismerni, hogy minden ember alapvetően egyenlő” (GS 29,1). A szöveg tágassága arra is felhívja a figyelmet, hogy a nyugati egyház – a keletitől eltérően – legkésőbb Ágoston óta csaknem kizárólag a megváltástan felé tájékozódik: szubjektív-egzisztenciális kérdéseken töpreng. Elsősorban nem Isten és kozmikus műve foglalkoztatja, hanem az isteni teljhatalom és az emberi szabadság viszonyának kérdése, közelebbről a kegyelem ereje és egyetemessége, amely az éppoly egyetemes áteredő bűn sötét háttere előtt mutatkozik meg. Márpedig a kegyelmet a történelem meghatározott pillanatában Jézus Krisztus ajándékozta nekünk, most pedig az egyházban mint üdvintézményben ragadható meg – az egyházon kívül nem lehetséges az üdvösség. A megváltásra való összpontosítás következménye ezért az egyház középponti szerepe. A szóban forgó eszmei fejlődés úgyszólván áthidalhatatlan szakadékot teremt a környező „modernista” világ és a diadalmas egyház között, amelyet ekként, logikus módon, a merev antimodernizmus jellemez. Erről bárki meggyőződhet, aki belepillant a zsinat előtti újskolasztikus dogmatikai kézikönyvekbe. A teremtéstanról kevés szó esik, ennél is ösztövérebb az antropológia kifejtése, amely rendszerint a teremtéstanba tagolódik, s csaknem kizárólag a bukott, eredendően bűnös, elvben a massa damnatahoz tartozó embert tartja szem előtt.
A II. Vatikáni Zsinat ezzel szemben határozottan a keleti egyház egyetemes kozmológiájából és antropológiájából merít – abból, amelyet a nyugati egyház már Lyoni Irenaeus révén megismerhetett. A teremtéssel kezdődő történet a szerető Isten egyedülálló műve, amelyet a bűn rettenetes mértékben befolyásol ugyan, de lerombolni nem tud. Nincs szó valódi dualizmusról. Épp ezért a világ és az egyház között sem létezhet lényegi ellentét. Mindkettőben Isten Jézus Krisztus megváltotta képmásai cselekszenek. Az egyház világban való működéséről a Gaudium et spes nevezetes kezdősorainak lelkipásztori hangütése ad számot: „Az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben” (GS 1,1). Hasonló hangvételben, ugyanakkor szigorúan dogmatikai nyelvhasználattal szólal meg a Lumen gentium – ez a megfogalmazás is közismert: „ az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek” (LG 1,1). A vigasztalónak közel kell lennie ahhoz, aki bajban van, a szentséget kézzelfoghatóan és valóságosan kell kiszolgáltatni befogadójának, az eszköznek igazodnia kell a munkadarabhoz. Az egyház életműködését nem az ellenségesség és a távolságtartás, hanem sokkal inkább a közösség és a részesedés jellemzi. Röviden és a Bibliával szólva (vö. Mt 13,33; Lk 13,21): a kovász a lisztbe való.
A kozmoszközpontú nézőpont nem verseng a szoteriológiaival. Irenaeus hangsúlyozza, hogy a Jézus Krisztusban való megváltás a teremtés rendjének mindent felülmúló helyreállítása (anakephalaiósis), ezért szorosan hozzátartozó történés. A zsinat felismeri ezt az antropológiai távlatot: „Az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán. (…) Krisztus, az új Ádám, az Atya és az ő szeretete misztériumának kinyilatkoztatásában teljesen föltárja az embert az embernek, és megmutatja magasztos hivatását. Nem csoda tehát, ha ezek az igazságok belőle fakadnak és benne érik el csúcspontjukat” (GS 22,1). Bár a megváltás történelmi tett marad, nem rögzíthető a történelem egyetlen pontján. A keresztény hagyomány ezt a Szentlélek – mint Krisztus Lelke – folyamatos történelmi működésének hitével fejezi ki. Minthogy a teremtés minden pillanatban a creatio continua szentháromsági tette, a szentségek egyháza sem értelmezheti magát másként, mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből fakadóan eggyé vált népet” (LG 4,2).
E bonyolult és itt végletes tömörítésben előadott teológiai alapgondolatok arra mutatnak rá, hogy az 1962 és 1965 között lezajló zsinat a lehető legszilárdabb alapzatra épített: a keresztény bázisdogmákra, az istentanra, a teremtéstanra és a teológiai antropológiára. Töretlen folytonosságban van tehát az egész múltbeli egyházzal. Ma már jól látható, hogy e folytonosságot a zsinat előtti (iskolás) teológiának irányt szabó újskolasztika szakította meg – napjainkban a „Piusz Testvérület” és titkos szövetségesei ezt próbálják feltüntetni a kizárólagos hagyománynak. Ez a valódi oka annak, hogy e tradicionalizmus –paradox kifordításban – magát a hagyományt látja gyökeres újításnak és a folytonosságot véli megszakító modernizmusnak. Nem csoda, ha nézőpontjából a nem szűnő gondolkodás árulás-színezetet ölt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése