Elkészült egy részlet magyar fordításban Peter Bürger tegnap itt is publikált könyvéből. Köszönet a fordítónak gyors és váratlan munkájáért. Szépen illeszkedik pár előző bejegyzéshez is (pl. ehhez, XII. Piuszról). A témával kapcsolatos írásokból egész gyűjteményt állított össze honlapján a Párbeszéd Munkacsoport (dialogue.hu) E fontos webhely működtetőinek sok üdv! A fejezet:
Lakmuszpróba: Angelo Giuseppe Roncalli könnyei
Angelo Giuseppe Roncalli azok közé a nagy egyházi emberek közé tartozott, akik a zsidóüldözés idején szívből megrendültek és valóban cselekedtek. A Balkánon mintegy húszezer zsidót mentett meg a haláltól. Arthur Herzberg, a Jewish Agency munkatársa így számol be első találkozásukról: „Mindenütt ugyanazt hallottuk. Mindenki azt mondta: »Nem segíthetünk!« – egyetlen kivétellel. Isztambulban találkoztam egy Roncalli nevű kis kövér érsekkel. Pápai nuncius volt Törökországban. Amikor elmeséltem, mi történt a zsidókkal, felállt és elsírta magát, aztán átölelt és megkérdezte: »Rabbi, hogyan segíthetek?«.” A nuncius tudta, miként használhatja ki a Törökország semlegességéből adódó lehetőségeket. Később Párizsban sok zsidó barátja volt. Egy prédikációjában, 1950-ben, „az ígéret fiainak” nevezte a zsidókat, Ábrahámot pedig „minden hívő pátriárkájának”.
1958. október 28-án Roncallit pápává választották. (A hozzá látogató zsidókat később saját keresztnevére utaló bibliaidézettel köszöntötte: „József vagyok, a testvéretek!”) 1959-ben, amikor először ünnepelte pápaként a nagypénteki liturgiát, a zsidókért végzett könyörgésből egyszerűen kihagyta az előírt „perfidis” [hűtlen/hitszegő – Ford.] melléknevet, a következő évben pedig már az egész világegyházban betiltotta használatát. Amikor 1962-ben Rómában, a nagypénteki liturgián egy bíboros a régi „pro perfidis Judaeis” fordulatot használta, a pápa a szent cselekmény közben rendreutasította: „Ismételje meg a könyörgést, de most már az új változatban!” 1965-ben végül a régi nagypénteki könyörgés többi visszatetsző mozzanatát is eltörölték („fátyol borítja szívüket”; „e nép elvakultsága”; a zsidók „sötétsége”), de csak a VI. Pál-féle megreformált misekönyvben (1969/70) szereplő új változat határolódott el végleg a zsidóság megtérítésének gondolatától. (…)
Egyedül ez a forma felel meg a II. Vatikáni Zsinatnak, amely alapjaiban gondolta újra keresztények és zsidók viszonyát; mégpedig úgy, hogy az új változat összeegyeztethetetlenné vált az elavult nagypénteki könyörgés „zsidómisszió”-motívumával. XXIII. János egyszer s mindenkorra véget kívánt vetni az egyházi zsidóellenességnek (…). Ezen a ponton eltökélten beleszólt a zsinati napirendbe: kívánságára önálló határozatot dolgoztak ki a zsidóságról (Decretum de Iudaeis). Amikor a nagyszerű Johannes/John Oesterreicher bemutatta az első tervezetet a Keresztény Egységtitkárságnak, a testület – nem mindennapi módon – tapsban tört ki.
A határozatból – „rögös útja” végén – mindössze egyetlen szakasz maradt meg a nem keresztény vallásokról szóló zsinati dekrétumban (Nostra aetate). Ahhoz, hogy forradalmi jelentőségét kellőképpen méltányolhassuk, érdemes meggondolnunk: egy csaknem kétezer éves, balvégzetű hagyománytól kellett megválni, ráadásul olyan hagyománytól, amelynek a zsinaton még sajnálatosan népes tábora volt. A II. Vatikánum üzenete a következő: a zsinat „emlékeztet arra a kötelékre, mely az új szövetség népét lélekben összeköti Ábrahám törzsével. (…) Vallja, hogy a Krisztus-hívők a hitben Ábrahám fiai” és „rájuk is vonatkozik Ábrahám meghívása. (…) Ezért az egyház nem feledkezhet meg arról, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatást annak a népnek közvetítésével kapta, melyet Isten a maga kimondhatatlan irgalmasságából arra méltatott, hogy megkösse vele az ószövetséget; s hogy annak a nemes olajfának a gyökeréből táplálkozik, melyre ráoltattak a nemzetek olajágai.” A zsidók „az Apostol szerint a zsidók az atyák miatt nagyon kedvesek Istennek, aki nem vonja vissza kegyelmi ajándékait és meghívását” (vö. Róm 11,28–29). A prófétákkal és ugyanazzal az apostollal együtt az egyház várja az az egyedül Isten által tudott napot, melyen az összes nép egy hangon fogja segítségül hívni az Urat, »és vállvetve fognak szolgálni neki« (Szof 3,9).” A zsinat „ajánlja és támogatja a kölcsönös megismerést és megbecsülést, melyet főként a Szentírás teológiai tanulmányozásával és testvéri párbeszédekkel lehet elérni.” Jézus halála „sem az akkor élő, sem a mai zsidóknak nem számítható be megkülönböztetés nélkül.” A zsidók nem tekinthetők úgy, „mintha az következne a Szentírásból”, hogy Isten elvetette őket vagy átkozottak volnának. „Ezért mindenki ügyeljen arra, hogy sem a hitoktatásban, sem Isten igéjének hirdetésében (…) ne tanítsanak semmi ilyet.” A zsidókkal közös örökségéről megemlékezve az egyház „elutasít minden üldözést, bárkit is érjen” (…) és kifejezi „sajnálatát a gyűlölet, az üldözések és az antiszemita megnyilvánulások miatt, bármikor és bárki részéről érték a zsidókat” (vö. Nostra aetate 4). Az előbbi fejtegetések után ki vonná kétségbe, hogy a II. Vatikáni Zsinat az üdvösség önálló útjaként mutatja be Izrael hitét?
A Nostra aetate tanítása nem más, mint „a zsidóság és a zsidók újrafelfedezése önértékük és az egyház számára adott jelentőségük szerint” (Johannes Oesterreicher). Erről tett tanúságot VI. Pál és II. János Pál pápa. Azóta pedig a zsidó testvéreinkkel való találkozások során – sokszor protestáns testvéreinknek köszönhetően – világszerte olyan emberi, vallási és teológiai gazdagság halmozódott fel, amely ámulatba ejtené a zsinat előtti katolikusokat. A zsidósággal való párbeszéd a zsinat lakmuszpróbája. Aki e téren megtorpanásról prédikál, hovatovább visszalépést kezdeményez, aligha barátja a II. Vatikánumnak. A zsidó testvéreinkkel együtt megtett út nem valamiféle tetszőleges lelkipásztori felbuzdulás, hanem a világegyház válasza a 20. század katasztrófájára. Az összes többi sarkalatos kérdés, melyet a jelenleg zajló zsinatrevízió vet fel, szorosan összefügg a zsidó-keresztény dialógussal. Vajon a hit: kapcsolat Istennel vagy rábólintás az egységes katekizmus paragrafusaira? Vajon a görög filozófiával való szimbiózist az üdvösség megmásíthatatlan tényeként kell-e elkönyvelnünk, vagy érdemes végiggondolnunk az igazságtalansággal és az elnyomással szemben felhangzó bibliai próféciát, amely a szegények egyháza felé mutatja az utat? Elfogadható-e, hogy Jézus üzenete, amely mindenestől Izrael hitében gyökerezik, a „természetfölötti” kultuszának szakrális gyakorlatává silányuljon? Vajon a saját dogmatizmusába záruló egyházi hierarchia ráhúzhatja-e a sokféleségre a halott uniformizmus kényszerzubbonyát, s maga mögött hagyhatja-e végleg a testvériség zsidó és jézusi modelljét?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése