Miért nehéz bármit megvitatni?

Bármilyen vita nehézségét egyebek közt abban látom, hogy egyházi ügyekben úgyszólván kötelező bűntudatot érezni a tájékozódás miatt. Mintha a pápa ellenségei közé tartozna, aki kidugja a fejét az magyar egyházi hivatalosság dezinformációjának bénító, butító és ájultságot okozó permetfelhőjéből. (Feindseligkeit – ellenséges érzület, ráadásul „ugrásra kész”, sprungbereit: ez Ratzinger szava. A – nem – Williamson-ügyet magyarázó levelének fordítója elferdíti az eredetit. A német szöveg a Frankfurter Allgemeinében ») A felhőt a magyar katolikus hírközlés bocsátja a többféle gondolati lehetőség összevetésében amúgy sem gyakorlott, kritikus kérdések iránt közömbössé nevelt, azaz szellemi éretlenségre kényszerített nyilvánosságra. Az „anyag” bevetésének módja a szokásos: a pontosabb és bővebb információk megvonása mellett – és ennek eszközeként – az egyoldalú, következésképp hazug szelekció.

Balvégzetű pedagógiai gyakorlat: akit alkalmatlannak tekintek az önállóságra, azt alkalmatlanná is teszem rá. Vagy mert magam is alkalmatlan vagyok, és mintegy saját infantilis játékaimba vonom be; vagy mert uralni kívánom a játszmát; vagy mert, mindezeken fölül, alantas örömet okoz a megtévesztés. Van, ahol mintha egyesülnének ezek az indítékok (ld. a Vatikáni Figyelő c. blogot; és elszomorító Erdő bíboros megfellebbezhetetlensége is a pápa legutóbbi leveléhez fűzött, annak értelmezését berekeszteni igyekvő, triumfalista nyilatkozatában). Családok történetéből is ismeretes, hogy a túlhajtott tekintélyelvűség következményeit a kiszolgáltatottak egy életen át megszenvedik.

Aki kicsit is figyelmesen körülnézne, tudhatná – módja volna megtudni –, hogy a „Williamson”-ügyben nincs doktrinális szempont, ill. ha van, akkor mellékes. A Piusz-„testvérület” egyértelművé tette, hogy eszméiből nem enged. Tanítása és egyben létalapja nem más, mint az emberi jogokra, ill. az ezzel kapcsolatos katolikus hagyományfejlődésre épülő zsinati passzusok elutasítása. Hogy melyek ezek a pontok, azt megpróbáltam összefoglalni egy esszében. Ha a szembenállást feladnák, megszűnnének. De nemhogy semmi jelét nem adták ilyesfajta szándéknak, hanem a kiközösítés feloldása óta is az ellenkezőjét hirdetik. Vagyis eltökélt zsinattagadók, de ez a legkevesebb: minden emberi jóérzést és minden európai típusú társadalmi konszenzust tagadnak. Klasszikusan ártó szektáról van szó, amelyet mint ilyet fogadott be a pápa – nem szabva előzetes feltételt a visszatéréshez –, miközben számtalan ép érzésű és gondolkodású hívőt, életük akár egyszeri megbicsaklása miatt, kirekeszt az egyház teljesebb közösségéből. Ezt, és nem „önmagában” az ultrák iránti jóindulatot róják fel a kritikusok a pápának. A lefebvre-isták fasizmusa nem némelyek (járulékos) eltévelyedése, hanem a mozgalom organikus jellemzője. (Erről egy komoly elemzés itt ».)

Az ügy politikai karakterére vall a pápa vonatkozó levelének retorikája is. Úgy beszél ellenségekről, hogy közben tény: a tiltakozók többsége nem ellenségesen szólal meg. A pápa is a tömegek tájékozatlanságára apellál, hiszen kevesen töltenek időt a megszólalások elemzésével. Nem ejt szót a tiltakozók érveiről, amelyeket tehát közvetetten sem ismerhet meg a sokaság. Ha szót ejtene, kiderülne, hogy nem mond igazat – bizony, sajnos – az egyházfő. Szövege a parancsuralmi rend eljáráslogikáját követi: az első lépés apróbb figyelmetlenségek elismerése; a második az értetlenség, sőt az „ellenségesség” felpanaszolása; a harmadik a saját pozíció „szelíden határozott”, vagyis fenyegető megerősítése.

Kissé mulatságos: Róma botladozó tanonc volna az internet kezelésében… Természetesen a Pinochet-, Le Pen-, Északi Liga- stb. támogató akciókkal érdemeket szerzett, valamint Európa-szerte neonáci kapcsolatok szövevényébe bonyolódott társulat politikai arculata számos forrásból megismerhető. A kiáltó tényt illetően sem a pápa, sem a vatikáni diplomácia nem szenvedhet krónikus információhiányban. Miért kellene összekevernünk mégoly mozdíthatatlan Róma-tiszteletünket az álnaivitással vagy a vaksággal?

Tanbeli szempontok itt legfeljebb annyiban merülnek fel, hogy fény derül mellékes voltukra. Mielőtt bárki összeesküvés-elméletre gyanakodna, érdemes megnéznie a „piuszos” nyilatkozatok és a társulat működését elemző – nem pamfletszerű – szövegek sokaságát (fontos forrás: Münsteraner Forum für Theologie und Kirche). Egyebek közt az akár nemzetiszocialista diktatúra árán is visszaállítandó „katolikus” államrend elméleti megalapozását a katolikus ultrakonzervatívok egyik folyóiratában (Schmidberger: „Egy keresztény társadalmi rend alapelvei”, Civitas); és nyilván érdekesek a magyarországi populizmusban és szélsőjobboldali eszmékben fellelhető analógiák is. Nem szükséges tendenciózusan rakosgatni a mozaikokat, a kép árnyalt és világos. Látható, ki fia-borjával „könyörületes” a másokkal kevésbé előzékeny pápa. A latin mise ezúttal díszlet.

A kiközösítés visszavonása ellen tiltakozók közül tudtommal senki nem vádolta gonosz eszmékkel a pápát. De ha nem tudja értelmezni a tanácsadói által keresztülvitt ügyet, akkor egyházvezetői felelősségének kérdése fölvethető. És akkor is, ha valahogyan – jószándékkal – értelmezi, de a másként vélekedőket ellenségnek kiáltja ki.

Vitát folytatni akkor a legnehezebb, ha egyenlőtlenül oszlanak meg az ismeretek. Ezek azonban kisajátíthatatlanok. Nézzen utána, akit tényleg érdekel a dolog.

Címszavak egy zsinat utáni egyházi agendához

Részlet Paulo Suess német származású brazil teológus tanulmányából, amely a Mérleg következő számában lesz olvasható. Az eredeti német szöveg a münsteri Teológiai és Politikai Intézet honlapján »

A vallási szférában nem állnak készen – így az egyházban sem – más válaszok, mint amelyek a modernségben lelhetők fel. A modernség előtti mintákat követő fundamentalizmus például, mely hajlik rá, hogy demokratikus, alkotmányos és racionális rendszereket tekintélyelvű magatartással és házi szentekre való hivatkozással helyettesítsen, bizonyosan nem kínálhat fel történelmi megoldásokat. Az evangélium, az egyház fundamentuma azonban arra ösztönöz, hogy távlatokat fedezzünk fel, elsődleges feladatokat határozzunk meg és olyan cselekvésmódokat válasszunk, amelyek fontosak lehetnek a társadalmi együttélés szempontjából, amennyiben radikálisan kétségbe vonják a „természetes egyenlőtlenség” piac sugallta nagyelbeszélését.

A modernség dinamikáját a neoliberális piac diktálja, e kettőt azonban nem szabad összetévsztenünk. A keresztények harca az igazságosságért a modernség vívmányaira támaszkodik. E vívmányok jelentős része csupán a felvilágosodott elitek jelvénye (demokrácia, jogegyenlőség, polgárjogok), amely minden valóságalapot nélkülöz. Ilyen jelvény az evangélium is, amely épp ezért valódi helyét keresi. A felszabadulás mindig valóságos helyek meghódításában konkretizálódik. Az emblémák, javaslatok, sugallatok, prioritások és választások annak lehetőségét jelzik, hogy beavatkozhatunk a történelem nagy elbeszéléseibe és megszakításokat hozhatunk létre. Az emblémák, melyek az utópiák jelképes, anyagszerű kifejeződései, hozzájárulhatnak a valóság átalakításához. A hosszú menetelés kiindulópontja: a távoli szemhatár.

Az egyes korszakok „nagy elbeszélésének” erőszaktételével – amelyet hierarchiák, másodlagos erények (engedelmesség, tisztaság, pontosság) és kirekesztés jellemeznek – az intézményes egyházat olyan közösségek hálózataként foghatnánk fel, amelyek hitük erejében ellenállnak mindenfajta hegemóniának és vigaszt nyújtanak azoknak, akik „rablók kezébe kerültek” (Lk 10,25 kk.). A „bőséges élethez” vezető utat csak az áldozatokkal való szolidaritás járhatja be. Az ingyenesség terét az önzetlen társiasság jelöli ki. A kereszten történt szabadulásból érthetjük meg Jézus megtestesülését is: mint a szolidaritás és a jelenlét mintáját (GS 32), mint a Jézus-követés modelljét.

A megbékülés akkor és csakis akkor lehetséges, ha a kereszténységet ideológiától mentesen gyakoroljuk. Az evangélium szerinti kiengesztelődés azt jelenti, hogy az elvándorlást és kirekesztést az egyenlőtlenségekkel szembeni megmozdulássá, a száműzetést exodussá változtatjuk át annak érdekében, hogy új élettervet valósíthassunk meg. Ennek célja nem pusztán a visszailleszkedés abba a társadalomba melyet szétaprózott a neoliberalizmus. Még csak nem is a mennyiség dimenzió, nem „valamivel több” elérése. A cél sokkal inkább az élet minőségi dimenziója, azé az életé, melyet a húsvéti tapasztalat ingyenessége strukturál. A menekültek és a kitaszítottak nem akarnak olyan hazába visszatérni, amely semmit sem változott azóta, hogy kitaszította őket. Ha a migrációban nem volna elegendő erő ahhoz, hogy átalakítsa a mechanizmusokat, melyek előidézték, akkor csupán egy óriáskerék körforgása volna: szolgák visszatérése a változatlanul fennálló szolgaságba.

A misszionáló közösségnek dinamikus és minőségi ismérvei vannak. Új „látomásából” erőt merítve nem javak vagy lelkek birtoklására törekszik, hanem új emberi kapcsolatokat épít. Nem akarja birtokba venni vágyainak „tárgyát”, Istent, hanem látni akarja, színről színre. Isten radikális mássága garancia a másik másságának elismerésére. A „misszós vágy” nem tulajdonra pályázik, hanem a másság megnyilatkozását keresi. Nem azért indulunk „misszióba”, hogy házakat nyissunk meg, hanem azért, hogy utakat tárjunk föl. A tulajdon: az út vége. Lefoglal magának és rabszolgává tesz. A „vágy tárgya” csak útközben nyilatkozhat meg. Ahhoz, hogy színről színre láthassuk Istent, nem szükséges célszalagot átszakítanunk. Ő az út enyhe fuvallatában van jelen, a szegények szomorú és vidám tekintetében, idegen vendég, az emmauszi vándorok alakjában tér be hozzánk. Az utak, az emberi kapcsolatok és a szegények a Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott, birtokolhatatlan Isten jelzései.

A missziós közösség saját szabad tanúságtételének vonzerejében bízik. Lemond a reklámról és a fegyverekről. Jézus szellemében zarándokolni azt jelenti, hogy felegyenesedve, egyszerűségben és szegénységben járjuk utunkat. A zarándoklét a szegények melletti döntés helye. A bevándorlók és az utcára tett hajléktalanok arra emlékeztetik a keresztény közösséget, hogy az egymással való osztozás legradikálisabb formája az útonlevés. Isten adományai elhasználódásuk mértékében sokszorozódnak. „Amikor elküldtelek benneteket erszény, tarisznya és saru nélkül, szenvedtetek-e hiányt valamiben?” (Lk 22,35) Platón szerint az erósz a hiány és a fölösleg gyermeke. Az út teljessége az úton lévők lemondásában lakik. Az osztozás az egyeduralmi társadalom alapvető konfliktusaira utal: a szó, az úti alkalmak és a javak megosztására – nem a mégoly szociális és demokratikus fékekkel ellátott piacgazdaságban, hanem a szegények maguk közt megvalósuló osztozkodása révén. Az úton lévők osztozkodása az igazságosság és a remény jele. Azt a sejtelmünket élteti, hogy minden másként is lehetne, hogy a külső kényszer idegen az emberi természettől, s hogy az instrumentális ész beláthatóan az ész történelmi torzulása.

A „megbékélés szelleme” ellentétben áll az árucsere uralta világhoz való alkalmazkodással: etikai felháborodást kelt, önállóságot ad, ellenáll az eszközzé alacsonyító hatalmi struktúráknak. A lényeg nem feltétlenül a szóbeli felháborodás. Az evangélium arra bátorít, hogy tiltakozásunkat pozitív és gyakorlati fprmában fejezzük ki; hogy segítsünk az áldozatoknak. Az áldozatok közelsége nem engedi, hogy az evangélium „nagy elbeszéléssé” váljék és az uralkodó osztályt vagy kultúrát szolgálja. Kritikai diskurzusra szólít mindenfajta diadalmas vagy egyeduralkodó beszéddel szemben. Az emberi forradalmakkal ellentétben az evangélium csak egyféle diadalt ismer: az élet győzelmét a halál fölött, amelyet Krisztus feltámadása hirdet meg. A világhoz való alkalmazkodás elutasítása lehetővé teszi, hogy a megnyomorított emberiség megtapasztalja az Ország váratlan beköszöntét (vö. Mt 19,16 és Lk 10,25). A szegényekhez és az idegenekhez közeledő egyház „kegyelmi állapotban” van. Istentapasztalatra útközben teszünk szert: amikor az idegenben felfedezzük a felebarátot.

Nem Williamson-ügy

Részlet egy esszéből, melyet aláírás nélkül közölt a Telepolis nevű internetes portál. A szerzők, két teológiai tanár, németországi katolikus teológiai fakultáson oktatnak. A névtelenség indoklását ld. az eredeti szöveg elején (németül) »

„A múlt héten végképp átléptük a szégyenküszöböt. Mi másról volna szó, mint »célzott összeesküvésről«? Mi egyébről, mint hogy alattomos médiaemberek rábírnak egy püspököt: beszéljen össze-vissza, hozza hírbe magát, indítson kampányt XVI. Benedek pápa ellen? Ilyesfajta védekezési stratégiák már csak a szélsőjobbon használatosak; összeesküvés-elméleteket a Vatikán kárára leginkább Dan Brown & Co. szokott még szőni. Elviselhetetlen, ha a katolikus egyház magasrangú tisztségviselőitől hallunk hasonlókat. Kivel szövetkezik pl. Gerhard Ludwig Müller regensburgi püspök, amikor XVI. Benedek elleni kampányról beszél? Vagy a római kúria német bíborosa, Paul Josef Cordes, amikor a XVI. Benedekkel szembeni erőteljes németországi kritikára válaszolva a »kútmérgezés« antiszemita fordulatát koptatja tovább? (…) A kreuz.net weboldalon megint tort ül a »Sion bölcseinek jegyzőkönyvei«. A pápa elleni kampányról való beszédnek jó sajtója van. Pedig hát végső soron nem más zajlik, mint »pogrom a Lefebrvre-isták ellen«.” (…)

„Tény, hogy XVI. Benedek a legnagyobb fokú előzékenységet tanúsította egy olyan csoportosulás iránt, amelynek legalábbis szakadár törekvése jó ideje ismert, és amely a II. Vatikáni Zsinattal együtt a katolikus egyház lényeges tanításait is elutasítja.” (…)

„Korántsem új az az érzés, hogy az egyház egységéért vívott küzdelem megtorpant. A hatvanas és a korai hetvenes évek hatalmas lendülete után kijózanodást tapasztalhattunk mind a katolikus, mind az evangélikus világban. De az egyházi rend és a szentségek kérdésében megmaradt az elszántság, olyannyira, hogy két német teológus, Heinrich Fries és Karl Rahner 1983-ban az alábbi javaslatot tette: mivel a lényeges kérdésekben egyetértés alakult ki, a katolikus egyháznak el kellene ismernie az evangélikus egyházi rendet, hogy együtt ünnepelhessük az istentiszteletet. Ha meg vagyunk győződve róla, hogy a közös istentisztelet nemcsak jelzi, hanem elő is mozdítja az egyház egységét, akkor a többi vitás kérdés majd megoldódik. Nyilvánvaló a párhuzam a X. Szent Piusz Papi Testvérülettel: háttérbe szorítjuk a II. Vatikáni Zsinat szemlátomást másodlagos tanításait – a vallásszabadságot, a tudományos kutatás szabadságát vagy azt a kétségkívül mellékes problémát, hogy igazhitű-e a megreformált liturgia –, és egy dektérum kibocsátásával helyreállítjuk az egységet. Van azonban egy lényeges különbség: az evangélikus egyház, amellyel Karl Rahner és Heinrich Fries kapcsolatban állt, az egységre törekedve szükség esetén szeretett hagyományairól is hajlandó volt lemondani. A Piusz Testvérület ellenben saját nézeteihez kívánja visszavezetni Rómát.

Becsületére váljék Benedeknek, hogy gondja van az egyház egységére. Az egyházi központ legitim és támogatást érdemlő szándéka, hogy a valódi katolicitás szellemében a katolikus jobboldal köreit se hagyja belesüllyedni az extremizmusba. Csakhogy a FSSPX (X. Szent Piusz Papi Testvérület) püspökei iránt Benedek olyannyira meghökkentő és nyilvánvalóan feltétlen előzékenységet tanúsított, hogy katasztrofális benyomást keltett vele: a jézusi könyörületesség és az egységért érzett gond leple alatt Róma szektás irányzatoknak kíván kedvezni. Azt, hogy a kiközösítés feltétel nélküli feloldása korántsem csupán az atyai »kegyelem« cselekedeteként, hanem egyházpolitikai jelzésként fogható fel, a Péter-Testvériség csaknem húsz éves fennállása is tanúsítja. Utóbbinak megengedték, hogy a liturgiát megújítatlan formájában ünnepelje. Ha csak a csendes miséről volna szó, a négy püspök [ti. a társaság kiközösített, majd visszafogadott püspökei] már rég visszatértek volna az egyházba. A FSSPX esetében épphogy nem a megreformált vagy megreformálatlan mislről van szó, hanem a tagjai kergette totalitárius és fasiszta állam- és társadalomfantáziákról.” (…)

„Antiszemita, antidemokratikus, fasiszta és nőgyűlölő megnyilvánulások régóta ismeretesek a tagok részéről. Legutóbbi nyilatkozataikból is egyértelműen kiderül, hogy nem csupán »Williamson-ügyről« van szó. Ha ugyanis közelebbről megnézzük a „testvérületet” s főként történelmi gyökereit, borzongani kezdünk: Franciaországban vagyunk, az 1900-as évek fordulóján. A papokat az állam fizeti, divat az antiszemitizmus, egy Dreyfus nevű zsidó katonatisztet jogtalanul vádolnak kémkedéssel és csak zsidó volta miatt ítélik el. Későn rehabilitálják (…) A Francia Köztársaságra nagy nyomás nehezedik, 1905-ben teljesen különválik az egyháztól. E feszültséggel terhes helyzetben modernség- és liberalizmus ellenes, klerikális, antiszemita, monarchista és reakciós körök megalapítják az Action française-t. Ennek célja, hogy mindazt visszahozza, ami 1789 előtt volt: legyen a katolicizmust ismét államvallás – igaz: türelmet gyakorolva a zsidók és a protestánsok iránt –, szűnjék meg a sajtó-, vélemény- és vallásszabadság, álljon helyre az abszolút monarchia. A hivatalos egyház álláspontja voltaképp egyértelmű volt: az Action française-t már X. Piusz elítélte, és amikor a 20-as években Billot bíboros nem akart eltávolodni az Action française-től, XI. Piusz pápa megfosztotta bíborosi méltóságától. Az egyház, noha távol állt tőle a haladáseszme, a reakciónak ezt a formáját elutasította. A II. világháborúban az Action française a kollaboráns Vichy-kormányt támogatta. Az Action française köreiből származik Marcel Lefebvre érsek. Nem újdonság, hogy a Piusz Testvérület az alapítót követi és az ő szellemi arculatához igazodik. A sajtóból a 70-es évek óta tudható, hogy a testvérület burkolt célkitűzése egy antimodern, antiszemita, iszlám-ellenes és antiliberális társadalmi rend.” (…)

„Még egyenesebben fogalmazva: a Piusz Testvérület leplezetlenül fasiszta gondolkodásmódot képvisel, ezt azonban keresztény mázzal vonja be. Williamson püspök holokauszttagadása csak a jéghegy csúcsa, nem pusztán sajnálatos egyedi eset. Miközben II. János Pál világos álláspontra helyezkedett – a testvérülettől megkövetelte, hogy feltétel nélkül ismerje el a II. Vatikáni Zsinatot, ha vissza akar térni az egyházba –, Lefebvre követői alkotmányba ütköző nézeteket hirdettek. Most azonban Benedek kinyitotta Pandora szelencéjét: ellenszolgáltatás nélkül feloldotta a négy püspök kiközösítését. Márpedig ha feltétel nélkül felvesz olyanokat embereket az egyházba, akik fasisztoid gondolatokat dédelgetnek és az egész egyházat saját gondolkodásmódjukhoz akarják téríteni, a II. Vatikánumot pedig meg nem történtté kívánják tenni, akkor a nehézséget nem Williamson, hanem maga Róma jelenti. XVI. Benedek olcsó egység fejében szolgáltatta ki a zsinatot és vívmányait.” (…)

A Mérleg mai postájából

„A Mérleg változatlanul a megközelíthető legjobb! Csak gratulálni tudok a tárgyilagos és elfogulatlan "válogatásokért"! Egyetlen megjegyzésem adódik, de nem a válogatáshoz, hanem egyik mondanivalójához.

XXIII. János megérezte az isteni indítást, hogy valamit kezdeni kellene az egyházzal, mert a múzeumok már nagyon tele vannak, és az egyház már nagyon nehéz gyermeke lett a világnak, amivel alig lehet valamit kezdeni, hiszen a jézusi üzenet a dogmák, dekrétumok és megnyilatkozások között egyre alkalmatlanabbá vált a való életre. Vagyis rádöbbent az egyház "nehézségé"-re, ami miatt már képtelenné vált adekvát módon továbbítani azt, amiért létbe lett szólítva. Érdekes, akkor nem beszéltek arról, hogy a szakértők közé néhány nehéz gyermeket is meghívtak, pl. Hans Küngöt, vagy Schillebeeckxet. Lehet ugyan, hogy jó néhányan nehezményezték ezt, és nehezményezik ma is, akik megbotránkoznak azon, hogy nem lehet mindenkit szabványos múzeumi tárgyként szabványvitrinbe kényszeríteni. – Ma már az egyház kulturáltan közösíti ki a nehéz fiúkat, vagy addig erőszakoskodik, amíg már ellenkezni sincs értelme.

Nem véletlen, hogy még egy méltatásban, egy ember életének értékelésében is lényegesnek állítjuk be az "ember nehézségét", de az egyház nehézkességéről nem ejtünk szót, mert az nem illő. Talán mintha csak a gyermeket terhelné a felelősség, hogy "nehéz" lett, és az egyház mentes lenne minden alól. Aquinói Tamás is elég nehéz gyermek lehetett a maga "ökörségével", mégis hogy megkönnyítette az egyház, mert beleillett a szekerének irányába. Ha valaki végre, így az egyház is, nem önmagát fogalmaztatná bele az emberek, teológusok és laikusok agyába, lelkébe, hanem engedné, hogy mindenki megtalálja a számára perdöntő Istent a kaptafaisten helyett, lehet hogy kevesebb nehéz fiú lenne és több szabadság, - és talán lélek is volna az egyházban, nem csak tanitói fegyelem. Az egyház legalább annyira nehéz, mint a gyermekei, hiszen nem létezik elméleti, múzeumi egyház, csak konkrét és személyes, ami könnyű és nehéz gyermekekből egyaránt áll.”

S. G.

Nádas Péter: Fantasztikus utazáson

Richard Swartz tíznyelvű délkelet-európai antológiája

(Részlet – Jelenkor 2008. december/litera.hu)

A kilencvenes évek elejére a magántulajdonnal, a piacgazdasággal, a többpárti korrupcióval, a kábítószerek csempészetével és a fegyverkereskedelemmel együtt nem csak a vaj és a tojás érkezett vissza a régióba, ezek végül is igen egyszerű dolgok, hanem a személyes szabadságjogokkal a tudatosan táplált, a forszírozott, az erőszak spiráljába emelt nemzeti és nemzetiségi gyűlölködés, az aktívan űzött fajgyűlölet, a rasszista és a homofób tettlegesség, a kirekesztés, a szomszédgyilkosság és a népirtás szükségességének valamennyi ősrégi elmélete valamennyi indokával, mítoszával, kultuszával, a kereszténység nevében reájuk adott püspöki áldással és a különböző pártállású, szakmailag lecsúszott, félművelt, képzetlen, frusztrált, erotikus kényszerképzeteket politikai terepeken megvalósító íróasztaltettesek sáskahadával. S ez még nem minden. Hiszen a csőcselék elszabadítása, a paramilitáris szervezetek és magánhadseregek felállítása, a tartós megfélemlítés, a szervezett pogrom, a fegyveres konfliktus, a különböző népcsoportok lakóhelyükről való elüldözése és a tömeggyilkosság is a programhoz tartozik. Ötven év után újabb kísérlet a genocídiumra. Több tízezer áldozattal. Akár háború. Több százezer áldozattal. Pusztulás, összeomlás, tetemes területi veszteség. Immár a pusztítás, a vereség, a veszteség nekrofil kultusza is szükségszerűen a programhoz tartozik. Tömegsírok. Exhumáció. Emlékművek minden utcaszegleten és hézagtalan történelmi amnézia.

Érdemes megnézni, hogy mi az amnézia aktuális tárgya. Könnyelműség lenne azt gondolni, hogy a militáns nacionalizmus, a vallási fundamentalizmus, a fajgyűlölet, a homofóbia vagy az utcai kriminalitás ilyen méretű elszabadítása, a jogrend ilyen méretű megrendülése, a társadalom ilyen méretű destabilizációja (vagy akár a rokkant nyugdíjasok ilyen meglepően magas száma) ne a szimuláció élő kultúrájának műve lenne. Ne annak a szolgaiság és szimuláció kettősségébe merevedett önszerveződésnek az utolsó nagy védekezési kísérlete, amely meg kívánja őrizni a maga minden ízében korrupt és alvilági kapcsolatrendszerét. Nem legalizálni akarja az árnyékgazdálkodást, ahogy egykor az önmagukat naivnak tettető reformerek kívánták. Ha az árnyékgazdaság a szabadság pillanatában nem adta föl a pozícióit vagy nem legalizálta szövevényes kapcsolatrendszerét, akkor húszéves sikeres működés után ugyan miért adná föl. Az árnyékgazdaságot a titkos szerkezetével, a logisztikájával, az immár köznyelvként használt brutális tolvajnyelvével és a szalonképesnek igazán nem nevezhető viselkedési szabályaival együtt akarja átemelni a rendezett kapitalizmusba. Mint ahogy hegemóniáját őrizve húsz éven át együtt is működött vele. Semmit nem akar elveszíteni vagy feláldozni. Miért akarná. A rendőrség, az ügyészség, a bíróság, az egészségbiztosítási és a társadalombiztosítási intézményrendszer készségesen szolgál neki. Miért ne óhajtaná megőrizni, amit évtizedek munkájával, miként egy tornyos lovagvárat mindenki rovására és mindenek ellenére felépített és kiépített. Nem azért akarja átmenteni, mert gonosz és hülye, hanem azért, mert mást nem ismer, nem birtokol. A milliós rabszolgahad sem ismer más életet. A régió több évtizedes történetre visszatekintő valóságos társadalmi önszerveződése és túlélési kedélye defenzív jellegű volt. A szabadság körülményei között azonban nincsen akadálya, hogy offenzíven nyilvánítsa meg erejét és karakterét. Nem céltalan és közel sem értelmetlen erőfitogtatásról van szó. Legfeljebb túlzásról, ami a szimuláció kultúrájának egyik legkimunkáltabb védekezési mechanizmusa. Még egyszer, utoljára, még mielőtt a szimuláció kultúrájának belső szerkezetét a rendezett kapitalizmus át nem építené és legalább viszonylagosan átláthatóvá nem tenné, immár nyilvánosan ki kell rabolnia a szomszédját és még egyszer ki kell rabolnia az immár koldusszegény, de a korrupt kapcsolatrendszerek erejéből élő, basáskodó, fennhéjázó, jóval a lehetőségein felül költekező államot. Ezen múlik a szimulációs kultúra jövője. Ha a szimuláció kultúráját egyszerre támadják kívülről és belülről, legalitásba kényszerítik és emlékezetre szorítják, akkor azt kell mondania, hogy a nemzetet támadják. Ha a szervezett korrupció titkos csatornáin ma nem rabolhatja még le a halálosan legyengült államot, ha a nemzet és főleg a keresztényi szeretet nevében meghirdetett igazi és végleges rendszerváltás nevében legalább a legszegényebbek pénzét nem folyathatja be elsősorban a saját zsebébe, s csak másodsorban az egyházak és a pártok kasszáiba, ha a rabszolgák nagy táborának nincs meg a napi reménye, hogy holnap kirabolhatja zsidó szomszédait, és legalább a cigányokat agyba-főbe verheti, akkor kétfrontos túlélési harcához nem talál se embert, se muníciót.

A rendezett kapitalizmus a maga hihetetlen tőkéjével, globális versenyképességével, globális kapcsolatrendszerével, több évszázados és folyamatosan ápolt üzleti tapasztalatával már a szocialista gazdaság összeomlásának első pillanatában az államot folyamatosan lefejő árnyékgazdaság láthatatlan szerkezetére épült rá. Egoizmusuk volt kapcsolatuk biztos láncszeme. A kapitalizmus egoizmusának azonban történetileg moderált, törvényileg szabályozott a feltételrendszere. Még akkor is, ha időről időre nem tartja magát sem a törvényekhez, sem a történeti tapasztalatoktól vezetett moderációhoz, illemszabályokról most nem is beszélve. A szimuláció kultúrájával hosszú távon még akkor sem tud mit kezdeni, ha tudatlanságból vagy pragmatikus megfontolásból ennek a használatára rendezkedett be az új demokráciákban. Nyugtalanságának időről időre hangot ad, de nem érti, hogy miért nem értik, illetve miért éppen ebben a leglényegesebb kérdésben ignorálják. Aki nem ismer tegnapot és nem ismer holnapot, mert mindennap ugyanúgy túlélésre, átvészelésre és megúszásra dolgozik, aki nem tudja körülhatárolni a véleményét, nem tud igent vagy nem tud nemet mondani, nem tudja magát árnyalatosan kifejezni, mert hiányosak az ismeretei, akit nem hoz lázba a tárgyismeret, akinek nincsenek biztos lábakon álló fogalmai, azzal hosszú távon nem lehet szót érteni és nem lehet együttműködni. Kapitalizmus nincsen meg sem spontán, gyors, ötletszerű döntések, sem biztonságos, hosszú távra szóló tervezés nélkül, s éppen ezért van szüksége az egyéni és a közös érdek tartós, folyamatos és árnyalatokra figyelmes egyeztetésére. Nagy a stabilitás igénye, s nem tudja a terveibe venni az utcai zavargásokat.

Az átmenetnek és a türelmi időnek húsz év múltán szemmel láthatóan vége. Az árnyékgazdaság tulajdonosainak és főszereplőinek pártállásuktól függetlenül legalizálniuk kéne az árnyékgazdaságukat, invesztálniuk kéne, kockázatot kéne vállalniuk, de ők ezzel szemben pártállástól függetlenül kinyilvánítják, hogy ilyen feltételek mellett nem olyan gazdaságot akarnak, amely szabad versenyre épül. Az állam folyamatos és szisztematikus kirablásának privilégiumát nem adják. Ha adnák, akkor véget kéne vetniük az eredeti tőkefelhalmozás periódusának. Olyan illegális vállalkozói tudatuk van, amely a korrupciós hálózaton keresztül biztosított állami megrendelés formájában törli a kockázatot. Miért vállalnának a közjó érdekében személyes felelősséget és vagyoni kockázatot. Akkor inkább utcai zavargásokat. Néma és tettleges érvelésük mindazonáltal jól érthető. A rendezett kapitalizmussal szemben még az állam és a szomszéd teljes lerablásával együtt sincs nagy esélyük. Üzleti tapasztalataikkal nincsen mit kezdeni. Tolvajnyelvüket idegen nyelvekre nem lehet lefordítani. Az állam és a legszegényebbek rovására illegálisan felhalmozott tőkéjük nem működő tőke. Nyilvánvaló, hogy nem olyan demokráciát akarnak, amely szabad egyének szabad társulása. Ha pedig csak ilyen demokrácia van, akkor nem akarnak demokráciát. Diktatúrát akarnak és a diktatúra árnyékgazdaságát akarják.

A jugoszláviai háború ennek a defenzívából offenzívára váltó, a kommunizmus ideológiáját nacionalizmusra cserélő, izolacionista mentalitásnak csupán az első és a legdurvább megjelenési formája. De valamennyi posztkommunista társadalom ugyanattól az elhallgatott, gyorsan feledésbe merült és erősen átrajzolt múlttól szenved. Ignoráns múltját ignorálja. Szimulálja az emlékezést. Nem a rigómezei csatától, nem a mohácsi vésztől, nem a nemzetet megcsonkító trianoni békeszerződéstől szenved, ezek ürügyek, fantomfájdalmak és fantazmagóriák. A posztkommunista társadalmak annak a kevéssé szalonképes realitásnak a veszendőségétől szenvednek, amelyet a túlélésért folytatott harcban igen ötletesen és találékonyan önmaguknak teremtettek meg. A közel évszázados ignoranciájuktól szenvednek. Két végletes politikai kurzuson átnyúló etikai csődjüket kéne a jövőjük érdekében bevallaniuk. Nem akarnak emlékezni. Nem akarnak semmiféle számvetést. Nem is akarhatnak. Ilyesmit csak egyén csinálhat, kizárólag egyes szám első személyben. Mindenki a saját öntudatát és a saját önbecsülését veszítette el. Öntudat és önbecsülés, régies szóval élve, tartás híján a személy nem tud beszélni, nincsen nyelve hozzá. Zokon veszi, ha ilyesmire emlékeztetik. Magát a realitást tekinti sértőnek. Áldozati szerepbe menekül, bűnbakot keres, panaszosan forgatja a szemét, forgatja a régi lemezeket, megteremti a vesztesek és a veszteség valóban soha és sehol nem ismert kollektív kultuszát. Ezeknek a társadalmaknak, s ez kétségtelenül új és ismeretlen jelenség a történelemben, bármilyen legális társadalmi rend fájdalmat okozna. Illegalitás a lételemük, s ezen belül legfeljebb az egyéni anarchiára épített kollektivitásba mennek bele.

Petíció a II. Vatikáni Zsinat elismeréséért – II.

Már nagyon sokan csatlakoztak. Átfutva a listát (jó feladat!): nem bagatellizálható (dehogynem).

Kisinyov becsületére: lassan több a moldáv aláíró, mint a magyar. Hajrá.

Maga a petíció »